Albumsimogató: Fear Factory – Demanufacture (Roadrunner, 1995)

Mi számít keménynek?

2020. június 21. - rockstation

ff_demanufacture.jpg
25 éve jelent meg a Fear Factory második albuma, a Demanufacture. Sokak szerint ez a zenekar legjobbja, de a jelentősége túlmutat ezen, talán nem túlzás korszakalkotónak, alapműnek tekinteni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elmesélhetem, mit jelent nekem ez az 55 percnyi (plusz a bónuszok) légkalapácsozás, és közben talán az is kiderül, miért lett hivatkozási alap a gorombább muzsikák világában.

Most jöhetne az a rész, hogy már a megjelenés napján szaladtam a Hangváriumba, esetleg a Solarisba megvásárolni a CD-t, majd hazáig döngettem a villamoson a Jézuskától kapott discmanen, de nem így volt. (Fiatalabbak kedvéért: a discman olyan, mint az iPod, csak nem lehet vele futni.) Amikor a Demaufacture-t kiadták, éppen az érettségi-felvételi néven futó emberkínzás stációit éltem, és megjelenési dátumok helyett történelmi évszámok meg matematikai képletek körül forogtak a gondolataim. Másfelől pedig akkor még nem hallgattam ilyen „kemény” zenéket, emlékszem, a tortúra végén a Gamma Ray aktuális albumával, a Land of the Free-vel jutalmaztam meg magam. (Igen, felvettek.)

A szerencsésebbeknek van egy bátyja, aki a megfelelő pillanatban a kezükbe nyom egy kazettát („ezt kagylózzad kistáska, ne a Poisont, ebben van a vitamin”), de nekem nincs. Akkoriban remekül elvoltam a dallamos hard rock- és metálzenékkel, és csak jóval később, már a Youtube és a könnyen levadászható albumok idejében pótoltam az elmaradást. Szisztematikusan kerestem azokat a keményebb lemezeket, amik a közvélekedés szerint fontosnak számítanak. Ismerjük jól: az öregek közül Slayer, Sepultura, a fiatalabbak pedig Pantera, Fear Factory, Machine Head – nyilván mára már ők is öregek, ennyi idő távlatában elmosódik az a pár év különbség. A Fear Factory akkoriban reaktiválta magát, a klipesített Powershifter dalt végtelen sokszor játszottam le a Youtube-on, az aznapi kávéjukba a kockacukrot én kerestem meg nekik. De amikor leüllepedett a sok zúzás, a legtöbbször azon kaptam magam, hogy a Demanufacture lemezt hallgatom.

Persze attól, hogy én csak később kapcsolódtam a közvetítésbe, még megpróbálhatjuk kontextusba helyezni a Demanufacture-t. A ’90-es évek elején, különösen Amerikában a rock simán mainstream-nek számított, emlékszem, volt olyan hét, hogy az MTV-n sugárzott amerikai top 20 listán 6 vagy 7 dal volt rockzene. Aztán megjelent a Metallica fekete albuma, és többszörös platinalemez lett, és nem, nem csak a Nothing else Matters című …hát… izé miatt. Ma talán el se hisszük, de akkor a rocklemezeket milliószámra vásárolták, multinacionális lemezcégek adták ki őket, ahol az öltönyösök elhitték, hogy tudományosabb összegeket lehet rajtuk keresni, és hát lehetett is. Az MTV, a nagykiadók és a rádiók jelentős hatással voltak a zenei divatokra, (ez nyilván evidens), de nemcsak a műanyag, hanem a „rendes” zenék esetében is.

fear-factory-1995.jpg

1991-92 körül robbant be a grunge, majd rá két évre a dallamos punk, aztán a Prodigy-féle elektronikával kevert dolgok. Ezek persze nem spontánul jöttek, hanem a gépezet dobta ki elénk őket, ma már elképzelhetetlen anyagi és szakmai hátszéllel megtámogatva. Ez nem von le semmit az akkori zenék értékéből; egy Green Day nem attól volt jó (vagy éppen rossz), hogy az MTV óránként leadta a Basket Case-t. De a mi szempontunkból azért fontos ez, hogy lássuk: a rockzene igenis mindennapos volt, senki se rohant a távirányítóért, ha meghallott egy gitárt, vagy meglátott valami hosszúhajút a klipben.

De semmi nem tart örökké, a ’90-es évek közepére kifulladt a lendület, a divatemberek más kedvenceket kerestek, a kiadók pedig alig győzték kirúgdosni a rock- és metál bandáikat. Bruce Dickinson kötött sapkában próbált művészkedni, Rob Halford zaciba vágta a szegecses bőrszerkót, és még a Breaking the Law szövegét is elfelejtette – talán ezért használ mostanában súgógépet. Amíg a népszerű csapatok szó szerint vergődtek, az underground megerősödött, a kiadók és a zenekarok szintjén is. És a tökösség-gombon is csavartak egyet: igazán kemény zenék születtek, az extrém metal mint fogalom akkor jelent meg a köztudatban. És míg a papa-korú alapbandák szinte mind Angliából jöttek, az új, szélsőségesebb csapatok inkább az USÁ-ból.

A Fear Factory kicsit korábban, már 1992-ben kiadta az első lemezét, Soul of a New Machine címmel, amit egy EP követett hamar, különféle remixekkel. Aztán kis szünet, némi tagcsere, majd elérkezünk írásunk tárgyához, amit 1995-ben jelentettek meg. A Demanufacture a metal világában (tehát nem a fősodorban) azonnal pozitív fogadtatásra lelt, a kritika szerette, a zenekar rangos fesztiválokon lépett fel, és jó nevű bandákkal turnéztak együtt. Nyilván a dizsiben nem ezt követelte a nép a Coco Jambo helyett, de a FF kellő respektet szerzett vele. És igen, megérdemelten: sikerült valami olyat létrehozni, ami azelőtt ebben a formában nem létezett, értve mindezt zenére és szövegre, vagy inkább a kettő elegyére.

A Demanufacture a címadó dallal indul, ipari zörejek, effektek teremtik meg a fagyos atmoszférát. Aztán jön a nyitóriff, olyan hangzással, amit a Master of Puppets óta nem hallottunk, szinte folyik a zsír a hangfalakból. A dupla lábdob jó előre került a keverésben, szinte folyamatosan halljuk a dübörgését, ilyen hangja lehet, amikor a mesebeli óriások kőlevest lakmároznak. Majd végül jön Burton C. Bell, aki az első versszakot tiszta hangon énekli, de a refrént már üvölti. Megjöttünk, kezitcsókolom – üzeni a zenekar. (Ez irónia akart lenni, valójában azt üzenik, hogy berúgjuk az ajtót tokostul és letépjük az arcodat.)

Az album első 4 tétele ezt a receptet követi és a színvonal is megmarad. Egy később kiadott válogatásra is így egy az egyben tették fel ezt a négyest; ha csak bő negyedóránk van megismerkedni a zenekarral, kezdjük itt. Az ötödik dal, a New Breed még fokozza a tempót, itt már nagyon megy a vadulás, utána le is nyugszunk kicsit, a Dog Day Sunrise dal képében, ami amúgy egy feldolgozás – itt középtempó van és tiszta ének. A lemez ”slágere” a Replica, ehhez készült a klip is, és ha nem is óránként, de azért leadta az MTV olykor-olykor. A „B-oldalon” a kísérletezősebb felépítésű dalok kaptak helyet, bátran el mertek rugaszkodni a verze-refrén-verze-refrén szerkezettől, gitárszólót pedig ne is keressünk. Vannak itt rövid bevadulások ugyanúgy, mint hosszúra nyújtott, inkább hangulatfestő témák. Bár csaknem egy óra hosszú, mindig azt érzem, hogy olyan gyorsan vége lett, és már kezdeném is elölről. Az igazán jó zenék jellemzője ez, mármint hogy a hallgató beléjük tud feledkezni, kikapcsol a külvilág, megáll az idő. Aztán meg menni kell pisilni, hehe.

Nem szeretném szálakra szedni a lemezt, főként amiatt sem, mert úgy gondolom, hogy az összetevők együtt adják meg a karakterét, az egyediségét. Mert igen, más is énekelt már az ember vs. gépek témáról, de itt az egész koncepciót ez adja, nemcsak ezen a lemezen, hanem a FF egész pályája során. Biztosan volt már előttük is olyan, hogy valaki vegyítette a tiszta éneket a death metálos hörgéssel és üvöltéssel, de itt valódi dallamok vannak, amiket Burton rendesen el is énekel. (Koncerten nem mindig, de az most nem ide tartozik.) Természetesen nem ők találták fel a kétlábdobot, de itt kiemelt szerepe van, néha szinte szólóhangszer. Bár csak egy gitár van, a hangzása olyan súlyos, mint maga Dino Cazares, az elkövető. És ne hagyjuk ki a sokféle zörejt, zajt, effektet, amit egy külsős alvállalkozó, Rhys Fulber hozott, és olyan jól illeszkedik a képbe, hogy sokszor észre sem vesszük, nem lesz tőle tuc-tuc zene, ne aggódjunk. A szövegeket az első Terminátor film és az 1992-es Los Angeles-i zavargások ihlették, és az egyén vs. hatalom, illetve ember vs. gép kérdéskört boncolgatják. Vannak, akik szerint a Demanufacture konceptlemez, erről Burton C. Bell énekes, egyben szövegíró annyit mondott, hogy nem annak szánták, csak amikor elkészült, akkor vették észre, hogy a dalok valahogyan összefüggnek, kapcsolódnak egymáshoz.

ff_1995.jpg

Mindezek összességében adják a Demanufacture egyediségét, ráadásul olyan módon, hogy másoknak nem is sikerült lekoppintani. Messze vezetne, hogy kik, hogyan és mit emeltek át belőle a saját világukba, de az biztos, hogy miután a későbbi nu metálosok megszöktek a pszichiátriáról, jó sokat hallgatták ezt a 11 dalt. És még ahol nem is várnánk, ott is felbukkan a FF kézjegye: háztáji gyermekem (16 éves és lány) a Nightwish: Storytime dal billentyűs dallamába „hallotta bele” a Demanufacture nyitóriffjét.

Fontos lemezek esetén meg kell emlékezni azok utóéletéről is. Ha azt gondoljuk, hogy a zenész urak azóta lábukat lógatva számolgatják a milliókat valami yachton, nos, talán kitaláltátok, akkor tévedünk. És nem azért, mert „senki sem próféta a saját hazájában,” inkább az emberi oldal miatt. A Fear Factory két alapembere Dino Cazares gitáros (egyben fő zeneszerző), valamint Burton C. Bell énekes (egyben fő szövegíró). Nos, ők ketten nehéz emberek hírében állnak, akivel csak lehet, összevesztek, pereskednek, civakodnak, egyes hírek szerint még egymással is. Így nem könnyű egyben tartani a legénységet, nem is ment sokáig, csak még egy lemez erejéig. A három évvel később kiadott Obsolete albumon sikerült megismételni a csodát, a zene, a koncepció nagyon hasonló, és egy jól kiválasztott feldolgozásnak köszönhetően (Gary Numan: Cars) még viszonylagos sikert is elkönyvelhettek. Volt daluk, amiből filmzene lett, több másikat videójátékokhoz használtak fel, a maguk szintjén nem maradt el az elismerés.

Aztán elkezdődtek a tagcserék, gyengébb lemezek jöttek, volt, amin maga Dino sem szerepelt, és 2005 után a zenekar le is állt egy időre. Aztán Burton és Dino megint összeborultak, és 2010 után kiadtak három albumot. Láss csodát: visszatért a régi varázs, a 2015-ös Genexus szerintem ott van a legjobb három között, tessék csak meghallgatni a Regenerate című dalt. De már ennek is 5 éve, azóta állítólag elkészült még egy lemez, de (meglepetés!) jogi hercehurcák miatt nem tudják kiadni. Ez szerintem méltatlan az életműhöz, de hát nincs törvénybe foglalva, hogy egy zenei zseni simulékony cukifalat is legyen egyben.

Mivel azt látjuk, hogy a rockzenész létformából nem igazán lehet nyugdíjba vonulni, lehet még akár 10-15 évük, hogy rendezzék soraikat, majd turnézzanak és lemezeket készítsenek. Én kétszer is láthattam őket élőben, mindkét alkalom emlékezetes marad, főként, hogy öt évvel ezelőtt eljátszották a teljes Demanufacture lemezt. Ez az album és ikertestvére az Obsolete mindig kedves marad számomra, hiszen megmutatták, hogy a „kemény zenét” más szinten, más módon is lehet értelmezni. Megmutatták nekem, és persze a kollégáknak is, a hatásuk a mai napig érezhető – és most hadd ne kezdjek neveket sorolni. A klasszikus albumaik velünk maradnak, továbbá Dino és Burton sem tűntek el teljesen, projektezgetnek mindenféle név alatt, a kilépett-kirúgott többiek is zajonganak erre-arra. Hogy a showbizniszben még ezen a szinten is rengeteg pénz van, jól mutatja a FF körüli patthelyzet, de őszintén remélem, hogy sikerül megoldani, és újra láthatjuk-hallhatjuk őket, nemcsak digitális formában.

Szöveg: Keszler József

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9515902312

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Slepy 2020.06.21. 14:48:40

Nekem a Zero Signal a kedvencem a lemezről. Még mindig képes a hideg futkosni rajtam amit 3:03-3:34 között művelnek.
Köszi hogy megemlékeztél erről a mesterműről.

melwin 2020.06.21. 18:02:47

@Slepy: Ami ráadásul a Mortal Kombat soudtrack cd-n is szerepel :)
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum