House Of Lords – New World - New Eyes (Frontiers Records, 2020)

Ez hát az új világ?

2020. július 07. - magnetic star

house-of-lords-2020.jpg

Két-háromévente, mondhatni menetrendszerűen jelentkezik új kiadvánnyal a House Of Lords a 2000-es évek közepe óta. Az amerikai hard rock és annak egyik nagy múltú csapata hívei számára ez éppenséggel jó hír és megbízható igazodási pont is lehet, ahogy a 2006-os évjáratú World Upside Down albumtól kezdve kétségtelenül az volt. Könnyű azonban belátni, hogy ilyen tempó mellett a James Christian énekestől és társaitól elvárható magas színvonal hosszabb távon nemigen tartható. Jött is egy komolyabb hullámvölgy, amely után az utóbbi két anyag ismeretében tulajdonképpen megnyugodva konstatáltam, hogy a banda beállt egy kiegyensúlyozott szintre. Úgy közelítettem hát az idei, immár tizenkettedik lemezükhöz, hogy ha ismét képesek lesznek ezt hozni, akkor legfeljebb a rájuk sajnos szintén jellemző olcsó és művi megszólalásba kötök bele.

hol20.jpg

Amikor híre ment, hogy a New World - New Eyes megírásához az ugyancsak sokat látott dalszerző-producer Mark Spiro (Cheap Trick, Heart, Bad English stb.) szolgálatait is igénybe veszik a Lordok, úgy fogtam fel a döntést, hogy ez tovább emelheti a nívót, és a tőlük megszokott zenei változatosságot is segíthet fenntartani, netán új elemekkel gazdagítani. Ehhez képest az első meghallgatás közben semmilyen szempontból nem érzékeltem felfrissülést, sőt azóta attól a benyomástól sem tudok szabadulni, hogy a kreativitást tekintve bizony ismét kátyúba ragadt a szekér.

Kevésbé erőteljes a gitárjáték, Jimi Bell elsősorban a szólóival véteti észre magát, ugyanakkor a billentyű sem tolakodik mindenáron az előtérbe, inkább díszítő elemként van jelen. Ez önmagában véve nyilván nem volna gond, ám a Christian-féle béna stúdiómunka (már meg sem lepődtem…) rengeteget ront a számok élvezeti értékén.

A sokszínűségre való törekvés persze megmaradt. Erről már a kedvcsinálóként közzétett dalok is igyekeztek meggyőzni, a korongot indító címadó tétel és annak emelkedett hangvétele pedig egyenesen azt sugallta számomra, hogy ez az irányvonal akár döntően meg is határozhatja az album egészét. Nos, a dolog nem így áll. A másodikként érkező Change (What’s It Gonna Take) úgy próbálja folytatni a megkezdett, tényleg sokat ígérő vonalat, hogy egyszerre akar lenni nagyon zenei – a hosszadalmas billentyűs intro nem lett volna feltétlenül szükséges – és slágeres, viszont a refrén épp elég hangsúlyos volna a bugyuta ó-ó-ó-óóózás nélkül is, szóval túl lett színezve a papagáj rendesen. Felkerült a lemezre még egy mélyebb ihletésű szerzemény a záró The Summit képében, a többi darab azonban hamisítatlan 80-as évekbeli AOR / hard rock muzsika. Nótánként más-más ízekkel és behatásokkal, Jimi Bell villantós gitározása, na meg James Christian kellemesen érces, bár némileg megkopott hangja, és ma is fogós dallamai által közös nevezőre hozva.

A „behatás” szó, mondjuk, néhol inkább szépítő-enyhítő formulaként használandó, mert a Chemical Rush főriffje és a verzék énektémája a kelleténél erőteljesebben idézi a Whitesnake-et, illetve a Led Zeppelint. Nem kevésbé problémás, hogy a saját múltjából is „újrahasznosít” néhány ötletet a társaság. A könnyedebb The Both of Us vagy a Better off Broken sem mutat semmi újat vagy meglepőt, de legalább jólesik hallgatni. Az anyag fennmaradó része ugyanis annyira paneles és érdektelen, hogy nem csupán az időt, de a szót is kár vesztegetni rá. Komolyan döbbenetes, mi lett abból a zenekarból, amely produkált a maga idejében egy World Upside Down - Come to My Kingdom - Cartesian Dreams szériát, nem beszélve az aranykorban készült három remekműről.

Nem segít itt a korábbi House Of Lords munkákról ismerős szerzői-produceri gárda, Tommy Denander, Chris Pelcer és Richard Hymas jelenléte sem. Ideig-óráig el lehet lenni a New World…-del, ám hosszabb távon aligha őrzi majd meg a kollektív rajongói emlékezet. Ez van, sajnálom.

rockstation_pontozas_3.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6615986154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fikusz70 2020.07.08. 07:46:00

Én személy szerint sosem fogom megbocsátani Gene Simmonsnak, hogy tönkretette David Glen Eisley karrierjét, mikor kitette ebből a remek bandából. Szeretem James Christian hangját, de nekem Eisley az abszolút etalon!
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum