Sharptooth – Transitional Forms (Pure Noise Records, 2020)

Nem viccelünk – talán egy kicsit

2020. július 14. - moravsky_vrabec

sharptooth_transitionalforms_cover.jpg

Egyenesen Amerikából érkezett hozzánk a marylandi Sharptooth zenekar új albuma – pontosabban annak linkje. A szemfülesebbek már májusban találkozhattak velük az Adj egy ötöst! rovatban, ott mutatkozott be a beharangozó videójuk. Azt leszámítva azonban eddig nem esett szó róluk a Rockstation hasábjain, a legtöbb olvasó talán most hallja a nevüket először. Kezdjük hát egy rövid bemutatkozással!

A zenekar 2014-ben alakult, a Transitional Forms a második lemezük. Öten vannak, hardcore-punk-metalcore zenét játszanak, az énekesi feladatokat pedig egy lány, Lauren Kashan tölti be. A Sharptooth nevet az Őslények országa (The Land Before Time) című rajzfilmsorozat egyik karakterétől kölcsönözték, ami nem mellesleg egy T-Rex. A dínó vonal visszaköszön a borítón, de Lauren szerint az új lemez is olyan, mint egy „istenverte tyrannosaurus rex.” De itt véget ér a párhuzam, a szövegvilág nem is állhatna távolabb a cuki rajzfilmek, vagy akár az őslények világától – erről majd később. Mindig jó jel, ha egy zenekar már fiatal korában stabilitást mutat, a Sharptooth esetében sem a kiadó, sem a felállás, sem a zene jellege nem változott a megalakulás óta.

Csapjunk is bele! Az éppen csak félórás lemezt a Say Nothing (In The Absence Of Content) dal nyitja, ehhez készítették a videót is. Ha a klip segítségével kezdjük az ismerkedést, a zenekar ad nekünk kerek 10 másodpercet, amíg azt hihetjük, hogy egy bármilyen szempontból kommerciális termékkel van dolgunk. Csinos leányzó táncol mosolyogva, miközben gazdagon tetovált trendifiú gitározik lefojtott hangzással. Majd megszólal az ének, és az illúzió szertefoszlik, nem rágógumi-rock jön, hanem durva zene. A klipben végig ezzel a kettősséggel operálnak, mármint hogy a Katy Perryt is megidéző látvány és a metalcore hogyan férnek meg egymás mellett. Sehogy.

Engedjük el a videót, van itt még másik 9 nóta! Ügyesen építették fel a lemezt, megvan az íve a daloknak. A már tárgyalt nyitószám felfogható bemutatkozásnak: igen, kedves hallgató, itt most ordítozva lesz, ha másra számítottál, még időben visszavonulhatsz. A második Mean Brain egy még agresszívabb, de egyszerű felépítésű dal, két és fél perc, durr-bele kezdéssel. Később változatosabb témák is jönnek, egyenletesen adagolva. A Life On The Razor’s Edge a felépítésében hoz újat: a dal csaknem fele egy hangulatos intro, ami persze sugalmazza a sötét végkifejletet. A Hirudinea (a név egy piócafajtát jelöl) a szövege miatt érdekes, a lemez közepén levő The Gray pedig az első dal, amiben tiszta éneket is hallunk. Személyes kedvencem a 153 című punkos, valamivel könnyedebb dal, ami a zenekar ars poeticája is lehet:

I live my truth

And that’s the only thing I need

Kiss me goodbye, I’ll die for my beliefs

Végül az utolsó dalban (Nevertheless) lecsillapodnak a kedélyek, tiszta, dallamos éneket hallunk, szinte már szép. Mielőtt azonban véget ér az album, Lauren még bömböl egy kellemeset, és közli, hogy ő kitart, ellenáll, nyomja tovább.

A Sharptooth zenéje erősen énekes-központú, és Lauren teljes energiával látja el munkaköri feladatait, nem kérdés, ő a zenekar motorja. Bár három műfaj mezsgyéjére pozícionálhatjuk őket, ezek azért egymáshoz közel álló stílusok, ami behatárolja a zenei mozgásteret. Az adott kereteken belül sok mindent megtesznek, mégis van egy kis hiányérzetem. Nem gitárszólókat és többszólamú vokált vártam, hanem mondjuk azt, hogy az a riff legyen kicsit emlékezetesebb. Ne mindjárt az első ötletet tartsák meg, hanem reszelgessenek rajta még egy kicsit. Nem kell minden második számban elsütni a kiállás – kis szünet – bamm, zúzunk tovább trükköt, ilyesmik. A hangzás jó fostos, élő, mintha csak itt döngetnének a garázsunkban. Az énekhangra azonban került egy effekt, ami elveszi a színét, és fakóvá, gépiessé teszi. Ennek okára nem sikerült rájönnöm, fülhallgatóval zavaró, de autóban, főleg, ha dízel, nem fogjuk észrevenni. Azt már igen, hogy Lauren hangja sokszor elcsuklik, az erőteljes ordítás sikításba megy át. Ez lehet szándékos is, meg így legalább elhisszük, hogy tényleg egy lány énekel.

Az énekesnős rock és metál ma már hétköznapi jelenség (majdnem leírtam a „divat” szót). Mivel tud többet mutatni a Sharptooth az átlagnál? Szimpatikus módon nem a körítés, hanem a tartalom terén kapjuk meg azt a bizonyos pluszt. A zenekar, és különösen Lauren számára fontos, hogy felrázza az embereket az „érzelmi lustaságból,” és felhívja a figyelmet olyan témákra, amikről kevesebb szó esik, mert kellemetlen beszélni róluk. Gondolunk itt a társadalom perifériájára szorult emberekre, a családon belüli erőszak témájára, vagy a mindenféle lelki problémáktól szenvedőkre. Nem mennek át nyomorpornóba vagy hatásvadászatba, és ha utánaolvasunk, megtudhatjuk, hogy ez nemcsak felvett póz, hanem bizony van személyes érintettség is.

sharptooth_band_2020.jpeg

Rokonszenves az is, hogy a Sharptooth nem játssza ki a jócsaj-faktort. Ugye mindenki ismer olyan bandát, ahol a középszerű produktumot hosszú combokkal turbózzák fel, és még sikeresek is? Bár Lauren helyes lány, a lemezhez kiadott promóképen úgy néz ki, mint egy karosszéria-lakatos, aki egy hete túlórázik, mert jégeső volt a városban. Nem az az első gondolatunk, hogy nosza, hívjuk el egy pumpkin spiced lattéra (#PSL, hihi), mert még a végén kiderülne, hogy feketén issza, cukor nélkül. 

A Sharptooth bevállalja, hogy örökre underground marad, és ezért becsülöm őket. Amúgy sem könnyű ma fiatal zenekarként befutni, pláne nem ilyen mufurc zenével. Egy kedves barátom szerint „aki nem szedte meg magát a ’90-es években, az beszopta, és már csak azért érdemes játszani, mert élvezed.” Ezt tetézik azzal, hogy nyíltan politizálnak, a korábbi Fuck You Donald Trump című zöngemény máris megfelezte a potenciális hazai közönséget. Erre jön még az LGBTsatöbbi melletti kiállás, a veganizmus támogatása (vagy gyakorlása is, ezt nem sikerült kiderítenem), szóval nem valószínű, hogy a texasi szarvasmarha-tenyésztő publikum őket hallgatná a duplakabinos RAM pickupjában.

Nem való mindenkinek, és nekik sem mindig, de én drukkolok a bandának. Aki csak tombolna egyet, az kap egy félórányi zúzdát, aminek segítségével ki lehet ereszteni a gőzt, fel lehet szabadítani az energiákat – nem is akárhogy. De aki ennél többet szeretne, az sem csalódik. Elolvashatja a néha túl direkt szövegeket, és elgondolkodhat azon, hogy ami nekünk csak egy keretes cikk a bulvárban, az másvalakinek az élete, a valósága. Úgy tűnik, a szaksajtó is keblére ölelte őket, a koncertjeik híresen energikusak, egy jól összepárosított turnén (majd jövőre) összejöhet, hogy szintet lépjenek. Ha felénk járnak, talán még én is megnézem őket, de most megyek, hallgatok egy kis Def Leppardot.

 35kop.png 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9316003554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum