Hetfield kijött az elvonóról, és reméljük, hogy elmúlik a mostani helyzet is, és újra láthatjuk a világ egyik, ha nem a legnagyobb metal zenekarát. De addig is mi van? Garázs live stream és egy újabb Symphonic koncert. Örülünk neki? Alap, hiszen a négyes ritkán nyúl mellé. De milyen is a Metallica And The San Francisco Symphonic S&M2-je?
Az első Symphonic Metallica lemezt emlékszem, még DVD-n szereztem be egy rakat pénzért a Hammerben, amikor is a Szilvás Gergőt kérdeztem taknyos tizenévesként, hogy a nehezen összekuporgatott zsebpénzemet mégis melyik koncertre érdemes elköltenem? Még mindig meg van a DVD, ha bár abban biztos vagyok, hogy megszenvedne vele a lejátszó, mert eléggé sokszor lepörgettem a kis szobám falai között, marha hangosan a panel ötödik emeletén a szomszédok legnagyobb örömére. Totál extázisban voltam, hogy "húúú mennyire extra, hogy egy metal zenekar nagy zenekarral együtt játszik, és jajj ez milyen különleges" Egyből hívtam a haverokat is át, hogy lehet nálunk Metallica DVD-t nézni és csak tátani a szájakat az olyan dalokon, mint az akkor nekem marhára bejövő The Memory Remains vagy a gigantikusan megszólaló Master Of Puppets. Csak későbbi fejjel fogtam fel, hogy voltak ott azért egyéb gyöngyszemek is, mint például The Outlaw Torn, Hero Of The Day vagy a koncertet záró Battery, hogy csak a teljesség igénye nélkül idézzek fel pár dalt.
Aztán mi van most? Nincsenek jó formán koncertek, noha a Metallica vígan elél koncertek nélkül is már, illetve Hetfieldnek sem biztos, hogy árt, ha egy kicsit még ül a fenekén. Szegénykém az utóbbi időkben tényleg úgy nézett ki, mintha, az Óz A Csodák Csodájából lépett volna elő az Oroszlán szerepében (némi borvirágos pofikával). Az előző szimfonikus lemez óta kijött három teljes album, egy kollaborációs album, és megszámlálhatatlan koncertanyag, mellette pedig elvesztették (ismét) a basszusgitárosukat, majd megtalálták a megfelelő, sziklaszilárd negyedik tagot, miközben éppen széthullott a zenekar, és nem mellesleg eltelt huszonegy év, ami felfogható egy emberöltőnek is. Aztán itt van giga-mega-extra és természetesen visszafogott alap pakkban is az újabb koncertanyag.
Mit vártam a lemeztől? Semmit! A Metallica lerakott már mindent az asztalra. Nagyon sokáig én is fújtam a zenekarra, hogy mekkora szarok, mainstream stb. Nem is értettem, hogy minek van annyira pörgetve, habár voltak dalok, amik tetszettek. Mondjuk azzal soha nem értettem egyet, hogy csak az első négy album és semmi más, mert többek közt a Loadról és a St.Angerről kerültek ki mindig a kedvenc dalaim. Aztán jöttek a hétfői koncertek és pár hónapja minden átkattant. Rájöttem, hogy egy iszonyatosan nagy barom voltam és a Metallica korát megelőző zseni! Legyen szó bármelyik albumról (kivétel az utolsó, azzal nem bírok megbarátkozni. Na, jó...meg talán a Reload) de az összes többi mindig magával ragad, és mutat valami olyat, amitől az álladat keresed a földön valahol. Így estem neki a The San Francisco Symphonic-kal közösen készített koncertlemeznek.
Mindannyian tudjuk, hogy nem írhatom azt, hogy szarul szól a lemez, mert nem lenne igaz. Ők már nem adnak ki szar hangzást a kezük közül, de ez tökre érthető is vezető metal zenekarként. Nem fognak úgy neki menni egy ilyen estének, mint egy sima koncertnek, noha kétlem, hogy olyan daloknál, amiket játszanak több, mint HARMINC éve gond lenne. Noha vannak Metallica koncertek, ahol sikerül mellé nyúlni, azért egyértelmű, hogy itt nagyobb figyelmet fog kapni a játék. Nem vették félvárról a dolgokat, ez biztos. Nagyon tetszik, hogy a vonósok mellett most nagyobb szerepet kapnak a fúvós hangszerek, amitől lesz egy tök egyedi íze az egésznek, illetve több instrumentális darab is komoly szerephez jutott. Ilyen többek közt Mr. Burton előtt tisztelgő (Anesthesia) Pulling Teeth, amit azért eléggé király volt így hallani, de az sem semmi, hogy a koncertet a Call Of Ktulu nyitja. Mivel a srácok húsz dalt játszanak, így értelemszerűen két CD-re pakolták fel az anyagot, hogy továbbra se menjen semmi a minőség rovására (jó döntés, mint mindig) Az első lemezen a régi dalok annyira nem kerülnek előtérbe, de azért felcsendül a For Whom The Bell Tolls, de ahogy mondtam itt inkább az olyan dalok vannak előtérben, mint a már emlegetett The Memory remains, Moth Into Flame, Halo On Fire. Igazából van jogosultsága ennek a lemeznek, mert azért huszonegy év alatt íródtak olyan dalok, amik megérettek a nagyzenekari kíséret mellé. Az All Within My Hands és a The Day That Never Comes például hatalmas királyság! Noha, sajnálom, hogy olyan dalok, mint a Some Kind Of Monster nem kapott szerepet, habár lehet, hogy nem tudták úgy megoldani, hogy kiemelkedően jól szóljon. Mindegy is, mert azért a második lemezre már kapunk egy adagot a régi dalokból is. A Nothing Else Matters-ről elsőre azt hittem, hogy tök felesleges, és marha unalmas már, de aztán Hetfield akkorát énekel benne, annyira szépen, hogy minden bűnös gondolat elszállt félmásodperc alatt. Meg aztán lehagyni sem lehet, ugyanúgy, mint a Mastert vagy a lemezt záró Enter Sandmant.
Igazából egy marha jó koncertanyag lett ez, sok zenekar összerakná a két kis kezét, ha nagyzenekar nélkül, maguktól tudna egy ilyet produkálni. Remélem, hogy minél előbb újra láthatjuk őket a színpadon ÉLŐBEN! Addig meg marad nekünk a koncert, ami este remek kikapcsolódás.
Béke, Szeretet, Metal
