RockStation

Deep Purple – Whoosh! (earMUSIC, 2020)

Alapbanda alapjáraton

2020. augusztus 28. - magnetic star

deeppurplewhooshcd.jpg

A rockzene világában a Deep Purple egyet jelent az „élő legenda” kifejezéssel. Az „élő” szó az ő esetükben külön is hangsúlyos, hiszen az ötös nem pusztán a dicső múltjából tartja fenn magát, hanem rendszeresen ad ki lemezeket, és koncertezik az aktuális anyagával. Ahogy nyilvánvalóan most is tenné, immár huszonegyedik albumát népszerűsítve, ha a jól ismert okok nem gátolnák benne. (Az eredetileg júniusra időzített megjelenés szintén a járványügyi helyzet miatt tolódott két hónapot.)

A tagok persze tisztában vannak azzal, hogy minden egyes újabb lemezük, turnéjuk vagy akár fellépésük is lehet az utolsó, és mivel egyedül Steve Morse gitáros nem lépte még túl közülük a hetedik X-et, semmi meglepő nincs benne. Ami azt illeti, némileg rá is játszanak erre: előző korongjuk az „Infinite” elnevezést kapta és a „The Long Goodbye Tour” keretében turnéztatták világszerte, a „Whoosh!” hangutánzó szócskát pedig – Ian Gillan énekes magyarázata alapján – az emberi faj földi létének múlandóságára utalva választották az idei kiadvány címéül.

dp2020benwolf.jpg

Összhatását tekintve a csapat 2020-as munkája a fenti tények ellenére sem egyéb, mint a következő Deep Purple anyag a sorban. Falrengető újdonságot nem érdemes várni tőle, a fénykorban készült időtlen mesterművekhez meg végképp nincs értelme hasonlítgatni. Öt úriember produktumáról beszélünk, akik jól érzik magukat a bőrükben, és élvezik az együtt töltött időt, a közös alkotást. Kívánhat-e magának egy muzsikus ennél ideálisabb helyzetet idős korára? És ha jobban belegondolunk, a zenekar történetében korántsem volt ez mindig így...

Gyorsan tegyük azért hozzá, mindez nem jelenti azt, hogy a Whoosh! hibátlan, és nem mentség a közhelyszerű, sablonos szerzeményekre. Amikor azonban igazán elkapja a fonalat a formáció, abból ma is remek darabok születnek. Az ütemes Drop the Weapon vagy a groove-os No Need to Shout alighanem a lehető legtermészetesebb módon gördült ki az öregek keze alól, nem szólva a spontaneitás csúcsaként aposztrofálható, játékos-sztorizós What the What rock n’rolljáról. A blues alapokra lefektetett klasszikus futamokkal ékesített Nothing at All már csavarosabb, míg a Throw My Bonest és a Man Alive-ot szimfonikus hangszerelési ötletek színesítik, úgyhogy az elmélyültebb hallgatást igénylő tételek sem hiányoznak.

Egyébiránt, főleg ha csak úgy a háttérben szól a lemez, könnyen elmegy az ember mellett. Legalábbis elsőre. Kényelmes tempóban, nem éppen túlvariált dobalapokon érkeznek egymás után a dalok, Gillan sem mozdul ki a neki legjobban fekvő tartományokból. Leginkább Don Airey van elemében, a billentyűjáték határozottan előtérbe került a Whoosh!-on.

Feltétlenül említést kell tennünk az 1968-ban (!) íródott And the Address friss változatáról. Ez ugye eredetileg a legelső Deep Purple album (Shades of Deep Purple) nyitószáma volt, itt pedig utolsó előttiként halljuk viszont. Az első darab, amelyet a zenekar a pályája során rögzített, és ily módon lehet, hogy a végső is. Nem kizárt, hogy valóban így szándékozott keretbe foglalni életútját a banda, bár erre úgyis az idő fogja megadni a választ. Ami azt illeti, a semmitmondó Dancing in My Sleepet már nem is biggyesztettem volna oda utána.

Élvezetből készült a Whoosh!, ugyanakkor kár tagadni, rutinból is. A régóta példa nélküli listás helyezések mindenesetre ismét a Deep Purple-t igazolják. Ha itt és most kell búcsúzniuk, legalább emelt fővel tehetik.

 

rockstation_pontozas.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9516179270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2020.08.31. 09:44:46

Szép gondolatok, de az eufemisztikus megközelítés helyett azért legalább hsz-ben jelenjen meg: a "Bananas" óta sikerrel pályázhatnának "a világ legközépszerűbb rockzenéje" kategóriára.
Az énekes Ian Gillan-nek napjainkban már csak kb. másfél oktáv a hangterjedelme, ezt tetézi a közönség lenézése (Pl. pár éve budapesti koncerten fekete mackóalsóban lépett fel).
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum