RockStation

Albumsimogató: Metallica - Metallica (1991, Elektra Records)

2020. augusztus 31. - KoaX

blackalbum.jpg

A Metallica a mai napig megosztja az embereket. Vannak, akik szerint csak az első négy album jó, vannak, akik szerint az egész életmű, és vannak, akik csak a Load / Reload párost nem bírják. Persze, vannak, akik köpik a St. Angert, de vannak olyanok is, akiknél az is egy alapvetés. Vannak olyanok, akik szerint eladták magukat, mások meg azt gondolják, hogy a fekete lemez popdalok gyűjteménye. De tényleg így van? Mi játszódott le a zenekarban és körülöttük azalatt a három év alatt, ami az …And Justice for All  és a Metallica között eltelt. Tényleg eladták magukat 1991-ben?

Már most felhívom a figyelmét mindenkinek: aki csak az első négy albumot szereti, az ne is olvasson tovább! Teljesen felesleges. Én az az arc vagyok, aki szerint a St. Anger egy marha jó album és szeretem a Loadot is. Olyan két hete bekattant nálam valami, és akkor jött az ihlet, hogy a jövőre HARMINC éves, klasszikussá vált Metallica / Black albumot górcső alá vegyem egy kicsit jobban. Érdekelt, hogy mi is történt akkor, amikor elindultam az óvodába. Hogy változott meg a metal világ egyik percről a másikra és hogy tudott egy zenekar minden fölé emelkedni. A Metallicáról nekem mindig a Gyűrűk Ura elején hallható Gyűrű Vers egy része jut eszembe, csak kicsit átdolgozva.

"Egy zenekar mind fölött, Egy zenekar kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen"

Körülbelül így tudom elképzelni, ha mese világban élnénk, hogy a Metallicáról beszélnek. Egy zenekar mind felett, akik bármit megtehetnek, és mindent elérnek, amit kitűznek maguk elé célnak. Komolyan, már várom, hogy mikor jön az első Metallica koncert a Nemzetközi Űrállomásról. Nehezen hiszem el, hogyha mehetnek civilek az űrbe, akkor ez ne valósulna meg hamarosan....Na, de essünk neki a világmegváltásnak!

metallica91.jpg

1990-et írunk, amikor a június 29-i torontói koncert után Cliff Burnstein a zenekar menedzsere leül beszélgetni Larsszal és Jamesszel. Lars úgy emlékszik vissza, hogy ilyenkor vázolták nekik a helyzetet. Ekkor már azért nagyok voltak, nem mondhatta róluk senki, hogy jelentéktelenek, de a világot még nem hódították meg. Itt az idő, hogy a Metallicát legyömöszöljék minden ember torkán. Kezükben a lehetőség és csak rajtuk múlik, hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel. Ezzel a szellemmel indult meg a dalszerzés időszaka, aminek az első fele egészen októberig tartott. Az Enter Sandman, Nothing Else Matters, The UnforgivenWherever I May Room és a Sad But True daloknak a demó verzióját ekkor vették fel a richmondi Bayview stúdióban. A változás előszelét mutatta az is, hogy a zenekar lecserélte a már bevált Flemming Rasmussen producert, mégpedig nem másra, mint a már ekkor is nagy ismertségnek örvendő csúcsproducerre, Bob Rockra. Bob nem kisebb nevekkel dolgozott együtt azelőtt, mint a Bon Jovi, David Lee Roth vagy a Mötley Crüe. James elmondása szerint a Mötley még mindig szar zenét csinált, de ettől független a gitárok eszméletlen jól szóltak. A stúdiózás megkezdését egy speciális koncert szakította meg november 9-én. A zenekar egy különleges felkérés miatt utazott Los Angelesbe - Jason nélkül, hogy pontosak legyünk - ahol különböző vendégekkel karöltve adtak elő egy-két dalt. A GnR-ből Slash, Duff és Axl, illetve a Skid Rowból ismert Sebastian Bach-hal előadták a Piece Of Me (Skid Row), You're Crazy (GnR), From Whom The Bell Tolls, illetve a Whiplash (mindkettő Metallica) című dalokat és a Nazareth klasszikusát, a Hair Of The Dogot.

metallica-portrait-1986-billboard-1548-1024x677.jpg

1991 az új album munkálataival kezdődött. Bob Rocknak hála (vagy az ős rajongók szerint, csak simán bassza meg) a dalok sokkal egyszerűbbek, lendületesebbek, tömörebbek lettek. A srácok elhagyták azt a mentalitást, hogy minden riffet írjunk bele egy dalba, ami által gigászi, nyolc-kilenc perces eposzok születnek - amiket aztán a rádiók nem szívesen játszanak. Bob rávilágított arra, hogy egy riffnek csak az ösztönös, elemi erejét pakolják egy dalba. Nem kell túlbonyolítani, nem kell egy újabb ...And Justice For All. Csak hallgassanak az ösztöneikre. A producer miatt a zenekar arra is kész volt, hogy a munkálatok vége felé átköltözzenek a Little Mountain stúdióba, ahol újabb, extra gitár sávokat és különböző zörejeket vehettek fel. A lemez felvételei egészen május végéig tartottak, majd a keverés egy hónapon keresztül tartott az A&M stúdióban. A lemez maszterizálására pedig júliusban new york-i Sterling stúdióban került sor. A rajongók egy ingyenes Elektra kiadós bulin hallhatták először a dalokat augusztus 3-án a Madison Square Gardenben. A dugig telt csarnokban a lemez összes dala elhangzott, majd később megjelent a zenekar is, hogy begyűjtse az elismeréseket. Itt válhatott nyilvánvalóvá a rajongóknak, hogy a bázis (ekkor még csak) ketté fog szakadni. A kérdés csak annyi, hogy kiknek lesz igazuk? Akik azt állítják, hogy a srácok aprópénzért eladták a tehetségüket, vagy azoknak, akik azt állítják, hogy csak visszatért az élet a zenekarba. Mondanom sem kell, hogy az idő az utóbbiakat igazolja, ugyanis csak az USA-ban több, mint TIZENHAT millió példány talált 2014-ig gazdára. Én úgy gondolom, hogy a srácok hatalmasat léptek előre. Jókor, jó időben. Így nem is kérdés, hogy miért ők a világ legnagyobb metal zenekara. De milyen mai fejjel a Metallica

Abszolút helytálló, ezzel nem lehet vitatkozni. Rengeteg zenekar összetenné a kezét, ha fele ilyen izmos hangzást össze tudna hozni. Lehet szidni Bob Rockot, de tény, hogy a gitárok úgy dörrennek meg ezen a lemezen, ahogy kell, a dobok hangjai pedig olyan szépen vannak keverve, hogy azt, a mai napig tanítani kellene. Lehet gyűlölni, vagy szeretni a lemezt, de elmenni mellette nem lehet. Már csak azért sem, mert sokszor felhozzák, hogy a grunge a kilencvenes években megölte a metal zenét. Ezeknek az embereknek szoktam megjegyezni, hogy a kilencvenes évek első felében ott volt nekünk azért a PanterA, Faith No More, Sepultura, Mayhem, Kyuss, Biohazard, Fear Factory, Type O Negative, Tool hogy csak egy párat soroljunk fel... A Metallica albumért ma is rajongok. Nincs más szó rá, mert azt az ötvennyolc percet csak így lehet végighallgatni. Jöhet bármilyen matek metal, jöhet bármilyen technikai guru, ez a lemez zseniális minden szempontból. A cikk kezdete óta eltelt másfél hónap (sorry, kisbabával és egy költözéssel nem olyan könnyű befejezni) akkor hatalmas Metallica lázban égtem, napi több koncertet is meghallgattam. És mi van most az ősz elején? Még mindig a zenekaron pörgök ezerrel! Szóval essünk neki az albumnak, ha ma 1991 lenne valami ilyesmit írnék a Metallicaról:

Itt van újra a világ egyik legjelentősebb zenekara, az ötödik stúdió lemezükkel. Nem hittem a zenekarban az elején, de folyamatosan meg tudják ugrani a lécét, egyre feljebb kerültek a szamárlétrán, amíg el nem értek idáig. Az első lemez gyilkos mód pörgött, a másodikon már voltak líraibb szerzemények, ami után azt hittük nem tudnak újat mutatni a számunka. Aztán megszületett a Master Of Puppets, az az album, amit azóta se bírunk megunni. Cliff tragikus halála után (amit a mai napig nem tudunk felfogni) megjelenő ...And Justice For All lemezzel még feljebb tudtak lépni és meghódították a progos dalaikkal az egész világot. Ezek után mit várhatunk a négy zenésztől? Mindent elértek, amit csak lehetett, van ennél feljebb? Talán van, de erre majd csak az idő ad választ nekünk. Az biztos, hogy az új album a tizenkét dalával nem hagyja lankadni az ember figyelmét. Már a nyitó Enter Sandman is hatalmasat dörren. Ez a dal azon kevés szerzemény közé tartozik, amiben Kirk is szerzőként szerepel. A rémálom ihletésű dal riffjei egyszerűen beleégnek az agyamba. Tipikusan az a dal lesz, az egyszerűsége miatt is, amit koncerten ordibálni fogunk teli torokból. Különösen imádom a dal közepén található mormolós/imádkozós részt. Kirk a dalban úgy nyúzza a wah pedált, mint még soha előtte, és nagyon is jól teszi, hogy ehhez a fegyverhez nyúlt! A következő dal a Sad But True, ami annyira súlyosan indul, akárcsak a For Whom The Bell Tolls. Kemény, középtempós nóta, ami nem fukarkodik a kiállásokkal. Lars dobja annyira királyul szól, hogy arra szavakat is nehéz találni! Nagyon szépen eltalálták a cinek és a pergő hangját. Érdekes, hogy a fiúk visszavettek a sebességből és ez nagyon jót tett a dalnak. Nem vagyok az a rajongó, aki szerint minden dalban őrült mód kell tekerni. Az egész track olyan számomra akár egy kalapács a vasgyárban. Minden másodpercben keményen a lecsap és csak a súlyát érzed a péppé zúzott kezeden. A Holier Than Thou személyében már egy klasszikusabb dalt kapunk, mind tempóban, mind dallamvilágban. Ha be kellene illesztenem valahova, akkor a Master után, de a Justice elé raknám. Persze van egy fontos dolog, ami mellett nem szabad elmenni. James hangja megváltozott. Na, nem kell aggódni, nem hátrányára, hanem előnyére. Érződik az, hogy elkezdte tudatosan használni, fejleszteni az adottságait. Persze, érdekes lesz így például a Hit The Lights-ot meghallgatni élőben, de ilyen dalok mellett kit érdekel? Ha így ki tudta gyúrni a torkát, akkor biztos meg fogja oldani ezt a feladatot élőben is. Kellett is az edzés, mert az olyan daloknál, mint az The Unforgiven, a zenekar új vizekre evezett. El kell keserítenem az ősrajongókat, ez nem az ő daluk lesz, még akkor sem, ha azt várják az akusztikus elejű daltól, hogy végül olyan lesz, mint a Fight Fire With Fire. A srácok ebben az esetben átmentek totál líraiba, mondhatjuk már azt is, hogy művészkednek, de jól áll nekik... Nem hiába imádom a Harvester Of Sorrow-t, mivel nem bírom áttekerni ezt a dalt a magnón, valahogy a dallamai magukkal ragadnak és folyamatosan dúdolom a trolin reggel, melóba menet. Jamesnek gyönyörű hangja van! Tudom, hogy nem szoktunk ilyet írni, pláne nem egy metal zenekar énekeséről, de basszus....A csávó zseniális! A következő dal az én abszolút kedvencem az arabos beütésű intrójával. Wherever I May Roam, hasonlóan lassú és húzós, mint a Sad But True, de később azért beindul. Tipikusan az a dal, aminél akaratod ellenére is azon kapod magad, hogy mozgatod a nyakad. Lars tamos dobtémája az örök kedvencem a lemezen. James kísértetiesen énekel és végre van basszusgitár is! Egyszerűen új szintre emelkedett a zenekar, amit senki se tudott megjósolni. A Don't Tread On Me sok meglepetést nem okoz. Nem töltelék dal, de nekem annyira  nem ragadta meg a figyelmemet, ellenben a következő dallal. Ha azt mondtuk, hogy líraiba csapott át a banda a lemez elején, akkor a Nothing Else Matters-re nem tudom, hogy mi a jó kifejezés. Egy akusztikus dalról van szó, amiben nyoma sincs a keménységnek. Nem is tudom hova tenni igazán. Ez egy igazi meglepetés volt a négyestől. Ez mutatja igazán, hogy fejlődnek, mert egy ilyen akusztikus dalt nehéz lehet annyi thrasherkedés után lerakni az asztalra. Sokan nyálasnak fogják mondani és sokan biztos elfordulnak a zenekartól emiatt, de szerintem ennek itt most, miközben a grunge éppen meghódítja a világot, helye van. A lemezen a következő dalok, mint az Of Wolf And Man vagy a My Friend Of Misery sok újdonságot már nem tartalmaznak. A megszokott vonalat követik, hangzásban is és a dalok felépítésében is. Jó, hogy Jason végre megmutathatja magát rendesen. Élőben, szerintem már bizonyított eleget a srác, itt volt az ideje, hogy a lemezen se szórakozzanak vele. Sokáig azt hittem, hogy az én jugó nyomásó Justice-om szól rosszul, de nem... tényleg gondok voltak ott a basszussávokkal....De ez már egy másik sztori. Kíváncsian várom, hogy a zenekar ezzel a lemezzel hova fog eljutni. Meghódítják a világot, vagy elveszítik a rajongóik egy jelentős részét. Vajon ezt is úgy megnyomják majd, mint az előző lemezt? Ki tudja? Az biztos, hogy van bennük potenciál, és az is biztos, hogy van még a srácoknál puskapor!

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3615841464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum