A Korn kicsi szívem kicsi csücske már azóta, hogy kezdő metalosként rácuppantam a Falling Away From Me-re, ennek ellenére a zenekarhoz kötődő, köthető könyvek közül mindössze egyet olvastam el eddig: Head írását, a With My Eyes Wide Opent. Az egész jó kis olvasmány volt, más kérdés, hogy egy szerencsétlen szakítás miatt buktam a „tulajdonosi jogot”. Megszívtam, ez van. Viszont most itt van Fieldy alkotása, a Korn - Függőség, hit, gyógyulás, amit, mint lelkes kuKOЯNicafogyasztó, véletlenül sem kerülhettem meg.

De először egy főhajtás! Dudich Ákosnak nem lehet eléggé hálásnak lenni! Folyamatosan hozza az érdekesebbnél érdekesebb zenész, vagy zenekari életrajzokat (Korai Öröm fanok felkészülnek!), folyamatos magas színvonalat képviselve a piacon, elárasztva minket mindenféle jósággal. Köszönöm, hogy levadászta ezt az alkotást is és köszönöm, hogy egy, az eredetinél sokkal frankóbb borító mögé rejtette azt – mire nem jó az előrendelői csoport, ugye?

Akkor most beszéljünk a könyvről! A leánykori nevén Got the Life: My Journey of Addiction, Faith, Recovery, and Korn névre hallgató olvasmány eredetileg 2009-ben jelent meg, így azzal mindenképp érdemes számolni, hogy ez a záró éve a benne elmesélt sztorinak (Head visszatérése is még egy fél mondatban elhintett vágyálom volt, holott ő is már lassan hat-hét éve, hogy újra az anyacsapatban nyomja). Tehát a dubstepes eltévelyedés, a The Path Of Totality időszaka sincs már lefedve, főleg nem az azt követő, végre újra felfelé ívelő időszak. De üsse kavics, a fénykor és a leszállópálya pont elég alapanyagot szolgál egy érdekes olvasmányhoz! Vagy nem?

A képekkel jó arányban díszített könyvben értelemszerűen a kezdetektől lekövethetjük az akkor még Reggie Arvizu néven ismert bajkeverő felcseperedését, hogy honnan jött a zenélhetnék, hogy hogyan alakult ki a Korn felállása, hogyan lettek mindent vivő toplistás csapat és hogyan hullott szét az egész kártyavár Head, majd David kilépésével. A könyv tartalmilag két részre osztható: a hedonista és a vallásos szakaszra. Mert persze, mint a legtöbb önmagát szanaszét csapó rocksztár, ő is megtalálta a maga istenét, még ha, eleinte legalább annyira ódzkodott tőle, mint egy magányos, buli nélküli naptól, amikor senkivel sem volt seggfej.

Ahelyett, hogy elspoilereznék mindent, elmondom: kicsit többet vártam ettől a könyvtől. Nem Ákostól, ő, mint mindig, most is elsőosztályú munkát végzett! Mint a Kornt azért elég jól, fogalmazzunk úgy, rajongói szinten ismerő arcnak, ez a könyv nagyon kevés plusz infót adott. Persze, jó volt elolvasni, a fiatalkori, valamint az L.A.P.D.-s részt, azt kevésbé szokták lefedni a Kornnal foglalkozó írások, de onnan már alig jutott valami a tényleg szaftos részekből. Szó szerint egymást követik a sztorik, hogy mikor mennyire volt seggfej, hogy kivel hogy cseszett ki bemindenezve, de emellett vajmi kevés olyan történet akad, amire igazán rá lehetett volna cuppanni. Igaz, az alcímből is következik, hogy itt a hit, a függőség és a gyógyulás az elsődleges terep, de azért szívesen olvastam volna a dalírási sessionökről, a már milliószor meghallgatott számok hátteréről, stúdiózásokról. Miért váltottak öt/héthúrosra? Honnan a jól ismert játékstílus? Az Ibanez szponzoráció? Értitek! Jó, rá lehetne fogni, hogy ahogy leírta a könyvben is, a szex, drogok, rock and roll szentháromságon kívül nem sok érdekelte őt a földi létben egészen a bizonyos váltópontig, de akkor is!

Onnantól persze jött a megvilágosodás, a megtisztulás, hogy hogyan kapta össze magát az utolsó előtti/utáni pillanatban és hogyan talál magára/egymásra a zenekar tagsága, ő hogyan kért bocsánatot mindegyik Korn-tagtól (ez mondjuk szimpatikus rész), hogyan rendezte a magánéletét. Mindehhez persze meg kellett találnia Istent, elvetni az addigi egyértelműen irritáló személyiségét és észrevenni: nem körülötte forog a világ. Itt is ugyanaz volt a bajom, mint az első félben: ez a tematika teljesen elvette a hangsúlyt a valóban érdekesebb részektől, pedig itt is lehetett volna miről írnia; hogyan vészelte át a csapat Head elvesztését? Hogyan birkózott meg Munky az egyedüli gitáros szerepével? Honnan jöttek a kísérletező hangvételben megírt albumok? Miért pont úgy alakították azoknak az irányvonalát? Satöbbi.

Viszont, akárhogy is úgy tűnik, nem volt rossz olvasmány a Korn - Függőség, hit, gyógyulás. Bebizonyosodott, hogy nem csak én láttam úgy, hogy Fieldy – főleg a fénykorban – mennyire igyekezett kimaxolni a faszagyerek faktort és hogy bizony nem csak a videókban volt akkora arca, mint az óbudai Faluház. Nem is csoda, hogy kikezdte a körülötte lévőket, valószínűleg élő ember nem lett volt, aki pár óránál tovább megmaradt volna mellette (tényleg nem). Nem hiába fogyasztott el két feleséget, mire megtalálta az igazit, nem hiába akarták kitenni a Kornból sem és nem hiába koccolt tőle a tényleg baráti társasága, de még az alkalmazottak sem. Érdekes volt belelátni a fejébe, hogy miért is lett akkora faszkalap, amilyen és az is érdekes volt, hogy hogyan, miként zavarta ki magából ezt az összeférhetetlen világképet.

Mindig jó belelátni egy-egy zenész fejébe, hogy mi, hogyan formálta a személyiségét. Ha esetleg váltóponthoz ér az élete, az hogyan hatott rá. Hogy ő hogyan élte meg a külső személőként teljesen máshogy értelmezett időszakokat. És ezalól Fieldy könyve sem kivétel, hiszen kicsit másabb megvilágításba került az ember, az az öthúros mögött táncikáló most már őszülő husitömeg. Nem mondom, hogy életem legnagyobb élménye volt a Korn - Függőség, hit, gyógyulás, de ezt tudjuk be annak, hogy túl sokat (?) tudok a zenekarról. Kezdő kukoricafogyasztók biztos nagyobb lelkesedéssel forgatják majd. Jövőre pedig tali az Arénában!

(A cikk alcíme a Bad Boys 2. egyik ikonikus jelenetéből származik)