Deftones - Ohms (Reprise, 2020)

Szárnyas fejvadászok

2020. szeptember 27. - vinylwowww

deftones-ohms-680x680.jpg

Kinek szól 2020-ban a Deftones? Ezen gondolkodom, miközben az Ohms-ot hallgatom és minden jel arra mutat, hogy elsősorban saját maguknak, ám ez nem feltétlenül baj.

A szeptember megajándékozott minket egy kis ráadással a nyárból, így a lengébb ruhadarabok alól ismét nagyobb arányban villanhattak elő a míves tetoválások, gazdáik legnagyobb örömére. Így történhetett, hogy a budapesti forgatagban felfigyeltem egy kissé már megkopott, ugyanakkor kellően jellegzetes formára, amely egy lovat ábrázolt, jobban mondva egy ló sziluettjét. Ha még konkrétabb szeretnék lenni, akkor egy fehér pónit kerekített emberünk vádlijára az ismeretlen művész, ami annak ellenére hirdette sikeresen "fehérpóniságát", hogy klasszikus kék kontúrjával az avatatlan szemlélő számára csak egy ügető lovat ábrázolt.  Feltételezem, hogy az idén 20 éves White Pony a tetkó tulajdonosában is mélyebb nyomot hagyhatott (de az is lehet, hogy lövése sincs a Deftonesról, pusztán egy lelkes ló rajongóval találkoztam), mindenesetre ez a megfakult ábra remekül szimbolizálja, hogy merre jár manapság a Deftones.

deftones2020press_copy.jpg

Míg srác koromban inkább a Kornért lelkesedtem, ha választanom kellene, ma már egyértelműen inkább egy Deftones koncertre látogatnék el, az ok pedig elég egyszerű: mint az említett tetoválás, Chinoék velünk együtt öregedtek, vagyis inkább értek és nem akarják görcsösen azt a korosztályt megszólítani, amiből már rég kinőttek (szemben például a Kornnal) így olyan zenét csinálhatnak, amivel végső soron csak maguknak kell megfelelni. Az Ohms is egy ilyen lemez lett, ami már-már Motörheades következetességgel ugyanazokból a panelekből építkezik, mint a White Pony óta minden Deftones korong, mégsem lehet azt mondani, hogy ugyanolyan, illetve dehogynem: ugyanolyan jó. Ami "fülbeötlő" különbség az eggyel korábbi Gore-hoz képest, hogy Stephen Carpenter némiképp morcosabbra vette a figurát és hozott néhány olyan durva riffet, hogy csak Chino Moreno elszállós éneke tudja ellensúlyozni a kilenc húros (!) gitárra hangolt súlyos témákat.

Ebből a szempontból főleg a 2010-es Diamond Eyes-al rokonítható az Ohms, de alapvetően bármelyik korszakukból könnyen találhatunk ismerős hangulatokat az új korongon. A lendületes Urantia vagy a hasonlóan húzós  Error például simán felfelfért volna az Around the Fur-ra is, míg az elszállós Pompeji a Change (In the House of Flies)-nak igyekszik konkurenciát csinálni, de a címadó Ohms is a White Pony örökségét ápolja (Terry Date producer keze nyoma vitathatatlan). Azért a korszerűség kedvéért illik manapság egy kis 80-as évek ízt csempészni a nótákba, így ennek szellemében színesíti több helyütt a Blade Runner scoreját idéző  szintibetét a korongot. Rögtön az albumnyitó Genesis is egy ilyen tétel, de a Pompeji-ben, illetve a The Link is Dead-ben is visszaköszön a Szárnyas fejvadász hangulat, ám szerencsére nem ül rá az albumra semmiféle erőltetett nosztalgia. Sőt olyannyira a jövőbe tekintenek a srácok, hogy érzésem szerint el is elengedték az utolsó, Chi Cheng (R.I.P.) basszerel rögzített és fiókban maradt Eros albumot, pedig anno úgy volt, hogy a Gore-t követően az "elveszett lemez"  is végre megjelenik.

Bár vitathatatlanul a White Pony a banda opus magnumja, az Ohms sem töri meg a minőségi albumok hagyományát, így a Deftones post nu metalja ma is legalább annyira menő, mint 20 éve, mikor egy lelkes rajongó magára varratta azt a bizonyos fehér pónit.

 5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9916216242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum