RockStation

„…ezek a dalok meg akarnak szólalni rajtam keresztül”

Makó Dávid (The Devil’s Trade) interjú

2020. szeptember 28. - magnetic star

tdt-picture-01-volume_of_voids_1.jpg

A Makó Dáviddal egybeforrt The Devil’s Trade új dalait az idei Fekete Zaj fesztiválon hallhatta először a közönség, majd nem egészen egy hétre a mátrai fellépés után és két nappal a hivatalos megjelenés előtt a Dürer Kert szabadtéri színpadán sor került a The Call of the Iron Peak album bemutató előadására. Ebből az apropóból, röviddel a koncert előtt ültünk le beszélgetni Dáviddal az idei anyagról, megírásának és megjelenésének körülményeiről – na meg egy sor más, ide kapcsolódó, aktuális témáról.

A jelenlegi helyzetben különleges módon a Fekete Zaj fesztivál sikeresen megrendezésre került, és Te is felléptél ott, röviddel a mostani lemez hivatalos bemutató koncertje előtt. Milyen volt a mátrai kirándulás?

Dávid: A Fekete Zaj eddigi is a legcsaládiasabb fesztivál volt számunkra, rockzenét vagy a periférián lévő műfajokat hallgató emberek számára. Mintha kicsit többen lettek volna, mint szoktak lenni. Úgy láttam, mindenki nagyon hálás volt azért, hogy ez megtörtént.

Nyilván, főleg mivel jószerivel nem is tartottak más fesztivált a nyáron.

Dávid: Egy-két fesztiválról hallottam, amelyek még inkább a rétegzenéknek szóltak, de az a közeg, amelyet a Fekete Zaj eddig is megszólított, egyébként is eléggé kiszolgáltatott, azaz szűkében áll a fesztiváloknak. Úgyhogy ez most mindenkinek nagyon kellett. Igazi baráti, majdhogynem családias hangulat uralkodott. Csodálatos volt. Január óta nem játszottam, úgyhogy nekem ez terápiás jelleggel is történt. Akárcsak a fellépők nagy része, én is úgy éreztem magam, mint egy névtelen alkoholista csoportban: mindenki elmondta a koncert egy-egy pontján, hogy mi vagyunk ez vagy az a zenekar, és január óta nem álltunk színpadon… Mintha azt mondták volna: „már tíz hónapja tiszta vagyok”…

Bizonyára Neked is számos terved hiúsult meg erre az évre.

Dávid: Én ezt két részre bontanám. Az egyik a financiális, a másik az emocionális része. Pénzügyileg is érint a dolog, mivel most már félig a zenéből élek, de nem ez volt az, ami igazán földhöz vágott. Nekem az élő zenélés az értelme ennek az egésznek. Ha csak stúdióban lehet lenni, az engem egyáltalán nem motivál. A karanténban sem zenéltem, egy projektet leszámítva: az Anima Sound Systemnek írhattam egy dalt. Azt kénytelen voltam otthoni stúdiós körülmények között felvenni. Katasztrófa volt, utáltam. Mármint magát a procedúrát. Ha nincsenek koncertek, akkor nekem az egésznek az értelme marad el. Egy Európa-turnét vágott keresztbe a karantén, ahol ráadásul hárman lettünk volna co-headlinerek a Darkher és a Forndom művészekkel. Állandóan cserélődött volna a sorrend. Szerencsére, Jakab Zolinak és a Doomstarnak hála, ezt sikerült átmenteni a jövő évre, de még mindig nem merjük kijelenteni, hogy lesz… A legnagyobb érvágás a Roadburn volt, az számomra ugyanolyan mérföldkő, mint a Season Of Mist. Soha nem gondoltam komolyan arra, hogy fellépőként ilyen szinten megfordulhatok. Ha esetleg egyszer zenerajongóként eljutok a Roadburnre, az valószínűleg életem nagy története, de így, hogy meghívtak, az pontosan olyan, mint a Season Of Misttel való szerződés. Reggel fölkelek, és úgy kelek föl, mint három évvel ezelőtt: belenézek a tükörbe, és emlékeztetnem kell magam, hogy a Season Of Mistnél vagyok előadó. Most pedig meghívtak a Roadburnre, amit még mindig nem fogok fel. Annyira álomszerű, hogy nem tűnik valóságnak. Ezekre a szintekre sikerült eljutni. És ez maradt el, a Roadburnt is keresztülvágta a karantén. Nagyon sötét helyre kerültem erre az időszakra, rettenetesen depresszív hetek voltak ezek. Aztán sikerült kijönni, de inkább csak lemondással. Nem úgy, ahogy az egészséges, vagyis amikor az ember újabb célokat tűz ki maga elé és látja a jövőt, hanem egyszerűen lemondtam erről az egészről. Én máshogy nem tudok működni, teljesen el kellett engednem azt a képet, hogy színpadon állok. Ha folyamatosan ragaszkodtam volna ehhez a képhez, akkor még mindig diszfunkcionális lennék és alkalmatlan a hétköznapi életre. Azzal, hogy ezt elengedtem, szépen lassan sikerült kijönnöm ebből a gödörből és alkalmazkodnom a helyzethez. Mindenkinek, akit érintett a karantén, nagyon nehéz volt újra megtanulnia a hétköznapokban funkcionálni. Van olyan konkrét ismerősöm, akinek biciklis futárnak kellett állnia, pedig előtte zsíros állása volt, csak éppen a turizmusban dolgozott. Ő sem vidám, de szerintem az ember egy idő után ilyen helyzetben, vagy bármilyen nehéz helyzetben is megtanul, ha nem is boldognak, de felszabadultnak lenni. Ha elég sokáig tart, akkor hozzászoksz…

A zenész szakma „hátországát”, azaz a catering személyzetet, a technikusokat, a roadokat stb. ugyanúgy érinti a helyzet. Érdemes belemenni a találgatásba, hogy mikor lehet ennek vége és mikor állhat vissza az élet a normális kerékvágásba?

Dávid: Nagyon rossz dolgok látszanak itthon, de a szegmens egy része legalább éledezik ezzel az ötszáz fős limittel. Engem ilyen szempontból nem érint a kérdés, hiszen soha nem volt ötszáznál több ember a koncertemen, sőt ötszáz fő is csak külföldön. Itthon valamivel háromszáz fölött volt a maximum eddig. Ha akarnám, akkor élhetnék ebben az ötszáz fős limitben, de éppen az a lényeg, hogy nem elsősorban a zenészek vesztettek ezzel a helyzettel. A zenekarok túlnyomó többsége nem ebből él. Ha a rockzenét vagy az underground műfajok bármelyikét nézzük, a zenekaroknak csak egy nagyon pici százaléka keres ezzel pénzt. Mindenki hobbiszerűen műveli. Aki viszont ebből él, az a háttérmunkás. A promoter, a road, a technikus, a bárpultban dolgozók, a biztonsági emberek és így tovább. Nem nagyon látom a kiutat egyelőre, de a vakcina valószínűleg majd megoldja… Az állam 5,3 milliárdokkal dobálózik, és érdemes megnézni azoknak a listáját, akiknek felajánlották. Érdemes megnézni, kik fogadták el ezt a támogatást, és kik nem. Az is nagyon érdekes, hogy mennyire fordította ez szembe egymással az underground résztvevőit.

Egyáltalán mennyiben érinti a dolog az underground mozgalmat?

Dávid: Alapvetően már az is kérdés, hogy mit tekintünk undergroundnak. Ha így nézzük, akkor nem feltétlenül van underground zenekar a listán. Nem aszerint kell ezt meghatározni, hogy mennyire sikeres, illetve mennyi pénzt keres valaki. A leghíresebb underground zenekar, a Radiohead úgy tölt meg stadionokat, hogy közben a legeslegundergroundabb a hozzáállása. Soha senkitől nem fogadtak el semmit. Azonnal otthagyták a kiadójukat, ha az meg akarta nekik mondani, mit csináljanak. Ők voltak az elsők, akik becsületkasszás letölthető verzióban rakták föl a lemezüket, a Kid A-t, miután a kiadónak nem tetszett az anyag és nem akart vele foglalkozni, mert az előzőt akarta megismételtetni velük. Megmondták, hogy akkor viszlát, a becsületkasszás lemez pedig a legnagyobb bevételt generálta nekik. Szóval én hozzáállás alapján határoznám meg, hogy ki az underground és ki nem. Egyébként az undergroundban is sokan vannak, akik a mainstreambe vágynak. Ahogy a színpadra állnak, ahogy a sok-sok sample és track szól egyszerre, az már egy olyan önkifejezési mód, amely nem feltétlenül fér meg az undergrounddal. Olyan dolgok szólnak a színpadon, amelyeket nem te csinálsz, hanem még a stúdióban vettél föl. Ez egy olyan gesztus, amellyel nagyon kevés underground zenekar él, hiszen nem valós. Nem a színpadon történik meg, hanem egy gombnyomásra. Nem döglesz bele azért, hogy megtörténjen, csak megnyomsz egy gombot. Úgyhogy ha így nézzük, akkor tényleg nagyon kevés ilyen zenekar van, de például a Prosecturát is megkérdezték. Na most a Prosecturánál nincs undergroundabb hozzáállású zenekar a mainstreamben. Nagyon érdekes időszak volt, amikor az első nevek kijöttek. Az első nevek között volt olyan – például a Wellhello –, aki azt mondta, hogy ők azért vállalják el ezt az egészet, mert ebből fogják tudni segíteni a háttérmunkásaikat. Nem tudom, mennyit tartanak meg, ez nem hangzott el, de tökmindegy, ez egy szép gesztus. A második vonalban erre a hullámra már ráfeküdtek zenekarok, és ment az adakozás. Tök jó, segítsük egymást, ahol tudjuk. Más kérdés, hogy olyan zenekarok is kapnak így pénzt, amelyeknek egy nyári fesztiváljuk sem lett volna, amúgy sem játszottak volna egyetlen koncertet sem, vagy amúgy is benzinpénzért játszanak. Akkor inkább adom a kutyamenhelynek a pénzemet, és én leszek a seggfej.

Ezzel az erővel éppenséggel a helyeknek is lehetett volna adni, amelyek valóban ebből élnek, és ahol valóban dolgozik hangosító, világosító. Aztán a helyek majd eldöntik, hogy kinek adnak belőle azok közül, akik ott fellépnek.

Dávid: Így van. Ami nagyon-nagyon durva volt ezzel a pénzzel kapcsolatban: megszabtak egy napot és egy órát, ameddig választ kell adni, miközben senki nem látott szerződést! Hogyan kell elszámolni a pénzzel, amit kapsz? Ez elég súlyos része a dolognak, hiszen ha nem tudsz úgy elszámolni ezekkel a támogatásokkal, ahogy az a szerződésben áll, akkor vissza kell fizetned. Meg mik a vállalások? Milyen hashtaget kell a posztjaid alá tenni azért, mert ezt elvállaltad… És ez csak a felszín! Én nem szívesen hashtaggelnék egy turisztikai ügynökséget… De aki elfogadta ezt a pénzt, már nem mondhatja azt, hogy „O1G”… Hiszen kirángatott minket a szarból, kaptunk tőle ötmillió forintot…

Cseppet visszás is volna…

Dávid: Pontosan, ez erről szól. Ezzel be van tömve a szája. Persze az igazán veszélyes szájakat nem kérdezték meg, hogy szeretnének-e belőle kérni...

Rátérve az új lemezre: gyakorolt-e bármilyen hatást a megjelenés időpontjára a járványhelyzet? Volt-e szó korábbi megjelenésről, amit aztán későbbre kellett halasztani?

Dávid: Volt szó arról, hogy még a turné előtt megjelenjen a lemez. A felvétel már novemberben elkészült. Utólag már azt mondom, nem baj, hogy nem jött ki a turné előtt. Nem azért, mert elmaradt a turné, hanem mert volt még időnk újabb köröket futni a keveréssel és a maszterrel.

Belenyúltál utólag?

Dávid: Igen, sokat. Egyébként most is belenyúlnék.

Te az a fajta művész vagy, aki számára soha sincs kész a lemez?

Dávid: Igen, és nem csak a hibákról van szó, mert csak a hibákat hallom, hanem arról, hogy ma már tök máshogy játszom. Hogy egy adott énektémát egyszerűbben kellett volna megoldanom, mert hatásosabb, hogyha, mondjuk, egy hajlítás megáll, és nem görbül tovább. Ez az összes eddigi lemezzel, de akár a Stereochristtal és a Haw-val is ez volt. A mai napig változnak a dalok. Fölmerült, hogy a vírushelyzet miatt ne idén jelenjen meg a lemez, de Michael, a Season Of Mist főnöke azt mondta, hogy szerinte egy olyan státuszban lévő művésznek, mint én, ez egy kifejezetten jó időszak. A Season Of Mist magasságában ugyanis senki nem hallott rólam, és az album, mondhatni, légüres térbe érkezik. Most jóval kevesebb lemez jelenik meg, hiszen mindenki arra készül, hogy ezeket turnéval is megtámogatják. Ha ezt nem tudják megtenni, akkor már kisebb eladásokat produkál a lemez, tehát nincs értelme. Nekem ilyen szempontból majdnem mindegy.

A kiadó üzletileg nézi ezt, Te meg művészi oldalról.

Dávid: Igen, de itt összeér a dolog. Nem feltétlenül célom, hogy minden lemez elfogyjon. Az volt a cél, hogy minél jobb körülmények között tudjon megjelenni a lemez. Így, hogy idén tényleg kevés anyag jön ki, látszik a nevem.

Amint egy lemez befejeződik, a fejedben és a lelkedben bizonyára már indul is egy újabb. Viszont amíg nem jelenik meg az adott album, folyamatosan azzal foglalkozol.

Dávid: Ez a része rettenetes volt, a pokol egyik bugyra. Amikor kész van egy lemez és nem mutathatod meg, nem engedheted szabadjára. Szerintem egy lemez megszületése nem a „felvétel” gomb megnyomásával ér véget, hanem amikor megjelenik. Mintha egy gyerek születne meg. Elkezd tanulni járni, a kritikusok megdicsérik vagy felrugdossák... Az előző lemeznél, ahogy kijöttem a stúdióból és elengedtem a lemezt – mivel tudtam, mikor fog megjelenni –, hazamentem és megírtam az első új dalt, amely arról szólt, hogy mi lesz, ha nem lesz több új dal. Mindenkinek, aki alkotóként ilyesmivel foglalkozik, van egy ilyen nyomasztás az életében. Mi van, ha nem leszek többet alkalmas arra, hogy új produktumot hozzak létre: szobrot, festményt, fotót, bármit. Hogy újra alkotni tudjak. Mégis mit csináljak, ha ez nincs meg? Menjek el az Aldiba árufeltöltőnek? Azok a zenészek, alkotók, akik úgy működnek, mint én, vagyis nem azért csinálják, mert ezt jó csinálni, jó színpadra állni és turnézni, hanem mert ellenkező esetben, ha nem csinálnák, nem működnének. Mentálisan tönkremennének bele. Mi ilyen szempontból mind beteg emberek vagyunk.

A sikerek, a pozitív visszajelzések nem inspirálnak?

Dávid: Ez nem inspiráció vagy motiváció, hanem visszaigazolás, hogy jó úton járok. Vagy legalábbis van még, aki úgy rezeg, mint én, olyan világban él, mint én. Igazából meg sem tudom mondani, mi az inspiráció. Nálam ez úgy működik, hogy valamiért azt érzem, le kell ülnöm a gitárhoz vagy a bendzsóhoz. Sosem azért, hogy gyakoroljak. Gyűlölök gyakorolni, sosem gyakorolok. Ez le is jön abból, ahogy gitározom… Ha megtörténik, akkor ez egy teljesen tudattalan állapot. Csak annyit tudok csinálni, hogy ha érzem, hogy jó lesz, akkor megnyomom a „felvétel” gombot a telefonomon, majd ha vége van, akkor megállítom és visszahallgatom, ami történt. Erről egészen kísérteties történeteim is vannak. Egyszer hajnalban arra ébredtem, hogy a fejemben nagyon-nagyon hangosan ment valami zene. Már nem tudtam aludni tőle. Fölébredtem, leültem a gitárhoz, megnyomtam a gombot, fölvettem és elküldtem Marcinak, akivel fel szoktam venni a lemezeket. Mindig ő az első szint, amelyen át kell mennie a dalnak. Ebben az volt a vicces, hogy előtte hónapokig könyörögtem neki, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a Yob egyik dalát tanulja már meg és játssza el nekem a próbán, merthogy ők a koncertjükön, amelyet együtt néztünk, nem játszották el. Ő azt mondta, jó, persze. Nem tanulta meg. Éjszaka fölvettem a dalt, amely eszembe jutott és elküldtem neki. Másnap reggel visszaírt, hogy „Akarsz ezzel mondani valamit?” És kijött belőlem a dal, amelyet kértem, hogy tanuljon meg. Kénytelen volt. Éreztem, hogy kurva jó, végre egy új dal megint, aztán meghallgattam, és leesett, hogy baszki, ez a Yobnak a Marrow című száma! Azonnal törlés! Nagyon sok zenész azt mondja erre, hogy nem baj, jó dal. Egy csomó kópia születik emiatt. Itt az a kérdés, hogy ha már tudja az illető, hogy lopás – olyan is van, hogy nem tudja –, akkor miért adja ki. Én alkalmatlan vagyok erre. Egyik zenekarunkkal sem működött ez. Amint rájöttünk, hogy honnan származik egy riff, kikukáztuk vagy addig változtattunk rajta, amíg már nem volt egyértelmű a hasonlóság. Egyébként a Yobból Mike-nak is elmeséltem ezt a sztorit, amikor itt voltak a Neurosis előtt. Azt mondta: „Jó, értem.” Azt hittem, ezzel le is tudta. Majd a beálláson ott voltam én is a zenekarral és a technikussal, ők meg elkezdték játszani a dalt. Nekem. Libabőr, könnybe lábadt szem, satöbbi. Eljátszották félig. Ez egy tizennégy perces dal, tehát nem véletlen, hogy élőben soha nem játsszák. Már ez egy ajándék, egy életre szóló történet. Majd fölmennek a színpadra, nyolc perccel előbb, mint kellett volna, és elkezdik, kábé tíz embernek. Aztán negyediknek eljátszották a Marrow-t. Belehaltam…

Előzetesen már lehetett arról olvasni, hogy a The Call of the Iron Peak nótát, az új album címadóját egy, az Alpokban tett utazásod ihlette. Van-e olyan téma, amelyről elmondható, hogy a lemez fő ihletadója volt?

Dávid: Nálam ezek általában utólag derülnek ki. Nem tudok tervezni, nem tudok ilyen strukturáltan építkezni. Igen, el kellett vonulnom az Alpokba, merthogy meg kellett írnom a lemezt, és úgy gondoltam, nem vagyok rá alkalmas. Nem volt még egy éve sem, hogy megjelent az előző lemez. Márpedig meg kellett írni ezt az újat. Be kellett fejezni negyvenöt percnyi zenét, amihez el kellett vonulnom a hétköznapokból. A címadó dal ott született, és azt hiszem, az érzés – nem annyira a téma –, amelyről a dal szól, végigkíséri az egész lemezt. Nem véletlenül foglaltam keretbe. Két verziója van ugyanis a dalnak: az elején a The Iron Peak, a végén pedig a The Call of the Iron Peak. Az egész lemeznek, főleg az előzőhöz képest, van egy nagyon erős megnyugvás-hangulata számomra és a visszajelzések alapján ez átjött másoknak is.

A keretes szerkezet, illetve a sajátos címeket viselő – harmadik, hatodik és kilencedik számként elhelyezett – instrumentális átkötések alapján elmondható, hogy valamiféle koncepció fűzi össze a nótákat?

Dávid: Nincs tudatos koncepcióm. A végére úgy alakult, hogy jelentése lett a lemeznek. Az elején csak a keretes szerkezetben gondolkodtam, és még csak nem is menet közben jöttem rá erre, hanem amikor kész lett. Akkor éreztem meg ezt az egész lemezt összefogó, békére lelés-hangulatot, de úgy, hogy közben meg kifejezetten dühös dalok vannak a lemezen. Most már politikai hangokat megütő dalok is. Azért tűnik koncepciózusnak, mert elég konkrét a keret, és az átkötő trackek is, a 3, a 12 és a 6. Egy Youtube csatornán, ahol elemezték a lemezt, az ember az első pár hallgatás után unalmasnak találta, mert az egész ugyanúgy szól, ugyanolyanok a dalok. Ezt aláírom. Viszont pont az összekötők miatt kezdett el nála működni. Elolvasta a számcímeket és megakadt a szeme ezen a fura vonalkázáson. Mögé látott egy struktúrát és elkezdte eszerint hallgatni. Innentől kezdve ez a struktúra, amelyet valójában ő alakított ki, plusz jelentést adott a daloknak, és ő ezen keresztül valamiért fölfedezett benne egy ívet, amelyet én nem szándékosan tettem bele. Szerintem ez baromi jó. A dalszerzés nálam általában így működik. Van olyan dalom, amelynél hónapokkal később szembesültem azzal, hogy miről szól. Ez a lemez hamarabb leesett szerencsére.

Az új anyagon helyet kapott egy magyar nyelvű szerzemény is, a Három árva. Külföldön hogyan és mennyire tud a közönség azonosulni egy magyar nyelvű és témájú szövegeddel úgy, hogy nem érti a nyelvet?

Dávid: Ilyen szempontból, úgynevezett énekes-dalszerző előadóként, nagyon könnyű a helyzetem, mert nekünk a szöveges rész inkább előtérben van, mint egy zenekari hangos produkciónál. Beszélhetek arról, és egészen pontosan elmagyarázhatom, hogy miről szól a dal. A régebbi népdal-feldolgozásaim mind a szerelmi bánat köré épültek, amiről könnyű beszélni. El tudtam mondani, hogy a legtöbb nép folk zenéje a szerelmi bánat, a háború, a költözés és a honvágy köré épül, így ezek a dalok is erről szólnak. Még ha nem is fognak semmit érteni belőle, a hangulat adja magát. A Három árva már bonyolultabb. Mivel még nem játszottam külföldön, nem tudom, hogyan fogok róla beszélni, de egy nagyon rétegzett dalról van szó. Ha akarom, akkor csak annyit mesélek el róla, amennyiről a dal is mesél: van három gyermek, aki elvesztette az édesanyját és a túlvilághoz fordul segítségért, merthogy van egy mostohájuk, aki nagyon gonoszul bánik velük és ők ezért újra szeretnének találkozni az édesanyjukkal. De ennek a dalnak számomra a személyes érintettségen túl van egy olyan rétege is, hogy nagyon-nagyon erősen van meg benne egyszerre a keresztény világ és az én verziómban, amelyet én tanultam meg, az okkult világ, a természeti oldal. Ahogy haladtunk a történelemben, ennek a dalnak az új változataiban ez teljesen áttolódott a keresztény világra. Az okkult rész, vagyis a halott feltámasztása azzal, hogy a túlvilágtól kapott vesszőkkel verik a sírhelyet, teljesen elvész. Az új verzióban Szűz Máriától kérik a segítséget és Szűz Mária elviszi őket a mennyország kapujához, ahol beszélhetnek az anyukájukkal. A dal úgy fejlődött, ahogy a vallási világ alakult Magyarországon.

tdt-picture-04-volume_of_voids_jpg.jpg

A Dead Sister ehhez képest inkább az okkult vonalat képviseli?

Dávid: Igen, az teljesen okkult. Állítólag ez egy általános történet az európai népzenében. Majdnem minden népnek van egy ilyen története, amelyben az árvák elmenekülnek a mostoháik elől, vagy legalábbis világgá mennek. Ez egy kalotaszegi népdal. Nagyon sokáig csak egy történetet tudtunk a magyar származásról. Ez most már finomodik, egyre több verzió üti fel a fejét. Azt hiszem, Grandpierre Attila mesélt arról egy cikkben vagy interjúban, hogy a székely-magyar rovásírás legrégebbi lelete Krisztus előtt 800-ból származik. Krisztus előtt 800-ban értelemszerűen nem volt keresztény egyház, viszont az „isten” egy ősi magyar szó, és akkor is istent jelentett.

Van Magyarországon Bartók és Kodály öröksége, ők rengeteget merítettek a népzenéből. Van ugyanakkor a nemzeti rocknak nevezett vonal, és van a szintis mulatós irányzat, amely szintén felhasznál magyaros zenei motívumokat. Melyiket mennyire tartod autentikusnak utóbbi kettőből?

Dávid: Minden műfajnak – teljesen mindegy, hogy folk zenről, komolyzenéről, metalról vagy hip-hopról beszélünk – van egy olyan szegmense, amely a tömegízlést szolgálja ki. A komolyzenében ott az operett. Aki komolyzenét hallgat, az a világból kimenekül az operett hallatán. A népzenének is létezik ilyen vonulata, a mulatós. Nem akarom őket nagyon bántani, bár a Balkan Fanatik tök jó példa rá, hogy sajnos nagyon rosszul is lehet a magyar népzenéhez nyúlni. Kellemetlen lesz. De kiszolgálnak egy olyan közeget, amely az elektronika felől jön, bulizni akar és szereti hallani a népi forrásokat a zenében. Nem tartom ezt rossz dolognak. Az elitizmus már kérdőjeles, nem gondolom, hogy bárkinek bármilyen alapon joga van a zeneiséget vitatni. Az viszont vitatható, hogy, mondjuk, a Kárpátia-vonal hogyan jött létre. M mi generálta, hogy egyáltalán létrejöhessen ez a virtuskodás, ez az Árpádsávos-lobogtatás, miközben rockzenéről beszélünk? Van ennek egy politikai része, amelyet lehet vitatni, a zenét illetően pedig sajnos azt kell mondanunk, hogy mindig is lesz igény a sekélyes verziókra. Nem kell belemerülni, nem kell benne részt venni. Én nem is tudom magam a közelébe se helyezni ezeknek a vonulatoknak vagy közéjük. Nem azért, mert alá-vagy fölérendeltségi viszonyt látok ebben, hanem mert más a motivációm. Nem azért játszom népzenei feldolgozásokat, mert azt gondolom, hogy ezzel valamilyen ajtót ki lehet nyitni, hanem azért, mert ezek a dalok meg akarnak szólalni rajtam keresztül. Hallgatom a népzenét és egy adott pillanatban megtalál egy adott sor, mint ahogy a Három árvában a „Kelj fel, kelj fel, Édesanyám!” Meghallottam és végem volt! Úgy, hogy édesanyám él, csak nagyon beteg. Még most is könnybe lábad a szemem. Erről a dalról azt hallottam, hogy amikor a Muzsikásék gyűjtöttek Kalotaszegen és ezt a dalt kérték egy nénitől, ő azt mondta, hogy ezt nem fogja elénekelni, de menjünk át a szomszéd nénihez, aki szemben lakik. Ő fogja elénekelni, mert ő árva.

Amikor külföldön játszol, mi a tapasztalatod Magyarország, a magyarság megítélését illetően? Milyen kép él a magyar emberekről kint?

Dávid: Amikor legutóbb Hollandiában játszottam, alaposan kikérdeztek, hogy mégis mi a szar van Magyarországon. Az aktuálpolitika nagyon rossz fényt vet ránk és sajnos azt kell mondanom, hogy az én generációm nem lát ezen túl. Nem ismerik a magyar történelmet, nem ismerik a magyar kultúrát, a folklórt. Honnan ismernék? Ők csak azt látják, amit a BBC vagy a CNN a saját híradóiban mesél rólunk, ami a mi valóságunk is. És hát rettenetes.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2016215214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum