Kataklysm – Unconquered (Nuclear Blast, 2020)

Az ősz második legjobb dallamos death metal albuma

2020. szeptember 30. - moravsky_vrabec

kataklysmunconquered.jpg

Tudjátok, mikor alakult a Kataklysm zenekar? 1991-ben. Ez persze önmagában nem érdem, az már inkább, hogy azóta stabilan és megbízhatóan működnek. Az Unconquered már a 14. lemezük, és bár nem sokat változtattak a recepten, igyekeztek azt pár aprósággal gazdagítani.

Két alapemberük (Maurizio Iacono énekes, valamint Jean-Francois Dagenais gitáros) a kezdetek óta ugyanaz, basszusgitárost sem váltottak több, mint 20 éve, sőt: az első lemez óta fix a kiadó is. Ez bennem legalábbis bizalmat ébreszt, ilyen háttérrel nem kell kellemetlen meglepetésektől tartani. 

A Kataklysm rendszertani besorolása dallamos death metal, ami azért pontosításra szorul – csak hogy tudományoskodjunk egy keveset. Azt figyeltem meg, hogy ezt a címkét kétféle zenére sütik rá: vannak azok, ahol félig extrém, félig tiszta az ének, és a refrénekben akár rendes dallamokat is megkockáztatnak. Ilyen például a Soilwork. Aztán a másik megközelítés, amikor végig hörgőmorgó az ének, de mégsem egy hangon kántál végig, hanem valami muzikalitás is megjelenik – gondoljunk csak az Amon Amarth vagy a néhai Children Of Bodom munkásságára. A Kataklysm is az utóbbi csoportba tartozik, Maurizio nem alkalmaz tiszta vokált. Persze ha a Nagyit is megkérdezzük a témában, csak ennyit fog mondani:

„Hát fiam, ha ez a dallamos, akkor nem akarom tudni, milyen a nem-dallamos.”

Minden relatív, ugye. Hadd fűzzek ide még egy személyes anekdotát, aztán rátérünk a lemezre. A munkahelyemen volt egy kolegina, Michaela, aki gyakran mutatkozott fekete pólóban, és egyszer egy tetkó is kivillant a karján. Elkezdtünk dumálgatni; kultúra, művészetek, miazmás. Kiderült, hogy ő is metalhead, majd amikor sorra kerültek a kedvencek, azt mondta, hogy hát igen, a Slayer se rossz, de ilyen dallamos zenéket ő nemigen hallgat. Azt már el se mertem mondani, hogy amúgy a Def Leppardot is szeretem…

Kicsit hosszúra nyújtott intróval kezd a lemez (akárcsak ez az ismertető…), de csak azért, hogy amikor tényleg elkezdődik, még nagyobbat szólhasson. Blastbeat, bömbölés, brutalitás – a (The) Killshot címe találó. Tényleg nagyot robban az első dal, és miután megnyugodtunk, hogy nem fogják meggyalázni a legendás Kataklysm márkanevet, a második hallgatáskor már megfigyelhetjük a tempóváltásokat, zenei finomságokat. A dalhoz készült egy decens videóklip is, már úgy értve, hogy színészekkel, stábbal, helyszínekkel – még épp sikerült befejezni a forgatást, mielőtt beütött a Covid-apokalipszis. Jean-Francois szegény el is kapta a vírust, szerencsére már meggyógyult. Terveztek további kisfilmeket is, de azoknál már kompromisszumra kényszerültek: az egyikben archív koncertfelvételeket láthatunk, a másik pedig a szokásos otthon-zajongós.

A következő Cut Me Down-ban Tuomas Saukkonen is besegít, ő a Wolfheart zenekarból lehet ismerős. A refrénben hallhatjuk őt, és a klipben is szerepel. Nem igazán más a hangfekvése, mint Mauriziónak, de hát Simone Simonst mégse hívhatták. Ez is egy változatosabb dal, jól el lehet bogarászni a részletein. A leginkább emlékezetes refrént is ebben hallhatjuk, másnap már jóismerősként üdvözöl minket.

A nyitóhármas az Underneath The Scars-szal zárul, ehhez is készült vizuál, érdemes megnézni, milyen ügyesen vágták össze a régi felvételeket hozzá. Erős kezdést ad ki ez a három felvétel, nem hiszem, hogy bármelyik ősrajongó csalódott lenne. Utána kicsit leülepszik a felkavart iszap, majd jön személyes kedvencem, The Way Back Home címmel. Igazán ihletett dal, a leginkább változatos, és talán a dallamos jelző is erre illik leginkább. Ha pedig a legkeményebbet keressük, kettővel később találjuk, Defiant címmel. Ebben aztán olyan cséphadarást rendeznek, hogy hiába tespedtünk eddig a kanapén, fel kell állni egy kis átmozgató headbangelésre. Csak le ne repüljön az értékes fülhallgató!

Ha lehiggadtunk, előkéredzkedik az analitikus énünk, és megállapítjuk, hogy a lemez hangzása, hááát, nem az igazi. Magas hangerőn persze horzsol, de annak nincs sportértéke, tízesen döngetve a Dolly Roll is megdörren. Olyan, mintha az ének egy marék vattán keresztül szólna, a gitár meg a szomszéd szobából. Azért fura ez, mert az interjúkban meg ajánlókban külön kitértek rá, hogy a produkció kiemelt hangsúlyt kapott. A producer maga Jean-Francois volt már nem először, de a keveréshez meghívták a már nyugdíjba vonult Colin Richardsont, ő meg ritkán hibázik. A vírusra se foghatjuk, a felvételek már korábban elkészültek. Fogadjuk hát el, hogy ez a hideg, fakó megszólalás nem bug, hanem feature, de akkor sem az igazi. Nagy baj persze nincs, meg aztán a Slayernek is a három leg-leg-leg albuma szól a legvacakabbul.

A végére aztán kicsit leül az Unconquered, az utolsó két dal már nem nyújt emlékezeteset. Az Icarus Falling ugyan zongorával kezdődik (és végződik), de becsapós, mert ezt leszámítva olyan, mint a többi. A záró When It’s Over pedig egy málházós, lassabb téma, hosszú, repetitív lecsengéssel vezeti le az albumot. A dalok témája a szokásos death metálos toposzokat járja körbe: horoszkóp, sütireceptek, ilyesmi. A játékidő dícséretesen rövid, a 40 percet sem éri el. Nyilván vannak kivételek, de általánosságban igaz, hogy a hosszú albumokon nehéz betartani a „no fillers, just killers” ígéretet. Ami engem illet, én különadót vetnék ki az egy óránál hosszabb lemezekre – a Dream Theater felmentést kapna.

A Kataklysm ismét nem okozott csalódást, változatos, értékes anyagot rejt a csinos borító, méltón a zenekar örökségéhez. A jelenleg legnagyobb metal kiadó támogatásával minden adott a sikeréhez, ráadásul a korszellem is kedvező, az extrém zenék sosem voltak ilyen népszerűek. Hittétek volna, hogy az előző kiadványuk még a Billboard listára is felkerült? A megjelenés előtt alig pár héttel mégis becsúszott egy tagcsere, Oli Beaudoin dobost James Payne váltotta, az ő játékát majd a turnén és a következő lemezen hallhatjuk. A váltás békés volt, szerintem Oli megijedt, hogy’ fogja ezeket az őrült témákat élőben eljátszani.

kataklysm_band.jpg

Mindent összevetve nálam ez most egy négyest ér. Fél osztályzatot levonunk a hangzás miatt, ezt fentebb alaposan kitárgyaltuk. A másik felet pedig azért, mert ebben az erős mezőnyben az Unconquered nem kiemelkedő. Ha a 90-es évek vége felé jelent volna meg, amikor minden fakezű, fahangú favágó death metalt játszott, akár top 10-es lemez lehetett volna. De ma el vagyunk kényeztetve marcona zenékkel, és azért a Soilwork, a Gojira, vagy a nemrég szemlézett Orbit Culture más kávéház. A fiatalok még nem körözték le a veterán kanadai halálosztókat, de egy boxkiállásnyi időt már rájuk vertek. Erős ajánlat az Unconquered, de ha ma csak egy dallamos death metal lemezt hallgatsz meg, inkább az új Orbit Culture legyen!

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2416218830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kútmester 2020.09.30. 12:50:12

Most sem tudtak meggyőzni.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum