Lezárta a földtörténeti kalandozását a The Ocean. A csapatot annak idén pont, hogy a történetet megkezdő Precambriannel ismertem meg, aminek történeti szálát tavalyelőtt, tehát egy bő évtizedes kihagyás (és pár zseniális lemez) után folytatták Robin Stapsék. A 2018-ban megjelent Phanerozoic folytatása végül le is zárja ezt a különleges, három részben levezetett utazást, persze ez nem azt jelenti, hogy legközelebb ne valami különleges kiadvány jönne tőlük… De ne szaladjunk ennyire előre! Amúgy is ki tudja, mit hoz még a jövő.

A The Ocean rendszerint lemezpárosokban gondolkodik, dolgozik, egy nyersebb hangvételű album mellett mindig készül egy kicsit szellősebb, vagy progresszívabb irányú korong is, ez alól egyedül az egyik csúcsalkotásuk, a világtenger mélységi szintjeit „megzenésítő” Pelagial volt kivétel (a már említett „sorkezdő” Precambrian egy csomagban hozta a két lemezt). Ennek megfelelően a karcosabb, de a maga nemében hibátlanul hatalmas első rész után most egy különlegesebb, szellősebb, progresszívabb anyag varrja el a megkezdett szálakat, ami talán mondani sem kell, méltó folytatása mind a tematikus elődöknek, mind a zenekari örökségnek. A Phanerozoic II mindezek mellett egy önmagában is egy különleges, változatos hallgatnivaló. Igaz, bevallom töredelmesen, nem akarta magát olyan könnyen megadni. Kellett pár hallgatás, mire teljesen összebratyiztunk, valahogy úgy tűnt, hogy az ígért változatosság az egységes az összkép rovására ment, nem éreztem azt az igazi monolit hangulatot, mint az előző korongoknál. De végül csak megtörtént a nagy egymásra találás, amit eleinte még (csakis jó értelemben!) szoknom kellett, az végül beérett a fejemben.

Ha egy szót kellene mondani a The Ocean lemezeire, én az igényesség mellett tenném le a garast. Már a kezdetek óta gondosan kidolgozott, szépen megírt, lehetőség szerint príma hangzású albumokban gondolkodik a szinte folyamatosan rotálódó felállású német csapat, az anyagaik fizikai kialakítása is egytől-egyig az odafigyelés, rajongóbarát hozzáállás csúcsát tükrözik. Ilyen lemezekre nem sajnálja az ember a nehezen összekuporgatott pénzét, nem is csoda, hogy a párszáz példányos limitált cumóikat egy-kettőre elkapkodják a népek.

A Phanerozoic II sem tervezi megtörni ezt a sort, tehát a hangzásra, a dalok minőségére, valamint a lemez, lemezek (jó ideje hagyomány náluk az instrumentális kiadás leszállítása is) csomagolására sem lehet egy rossz szó sem, örömmel társítottam be a két, jelen írás tárgyát képező korongot a két évvel ezelőtti előd limitált kiadásához járó dobozkába, mely így már az eredetileg megálmodott egységében díszíti a gyűjteményemet. Annyira szép így egyben, de tényleg!

A lemez a triásztól a napjainkig tartó időtávot önti hangokba, tehát körülbelül kétszázötven millió éven rángat keresztül ez az ötvenpercnyi élvezet – hiába a földrajzos előélet, most ehhez meg kellett nyitnom a földtörténeti korskálát (kopik már az ismeretanyag). Viszont ez is igen ritka egy zenei témájú írásnál, azt alá kell írni! A szövegek, melyek a trilógia többi részétől eltérően most külön nem kaptak alcímet, ezeken a korszakokon hurcolnak végig (kivéve az instrumentális, meglehetősen nyomasztó videóval megáldott Oligocene-t), mindenhol megénekelve az akkori állapotot. Én bevallom, sosem voltam egy nagy dalszöveg figyelő, de a The Oceannél azért érdemes odafigyelni, mert ha éppen nem a földtörténet a témakör, akkor is érdekes gondolatokat tudnak feldobni.

Az ígért változatosság nem csak a szövegekben érhető tetten, hanem magában a hangszerelésben is, ha úgy alakul, még dalokon belül is más-más hangulat ütheti fel a fejét. Ha már hangulat, elmondhatjuk, hogy a két kezdő dal után, melyek a lemez több, mint harmadát, majdnem felét el is viszik (felgöngyölítve a mezozoikumot), egyre inkább csendesedik, finomodik, érik a zenei hangkép, jönnek elő a finomabb témák. Persze a klasszikusan agysimogató csendességre nem feltétlen kell számítani, fel-felüti a fejét néha egy-két brutálisabb riff (elég csak a Pleistocene black metalos zárására gondolni), mégis az utazást és a korskálát lezáró Holocene már-már andalító könnyedséggel enged szabadjára... Bele a jelenbe. Azt már nem zeneileg kell megélni.

Zenei palettára sem lehet panasz, minden van itt, amit már megszokhattunk a The Oceantől, ahogy írtam, talán még kicsit több is: post metal, progresszív ütemek, tonnás riffek, éteri dallamok, még kis borús, színező elektronika és talán újdonságként a már említett black metal is. És erre megy rá a hol dallamos, hogy torokszaggató ének. Nem kell megijedni, nem akar minden szám mindegyik lenni, az egész csak leírva tűnik katyvasznak!  Viszont ha már szóba kerültek a hangszálak nem szabad elmenni amellett, hogy vendégénekesből most kettő is jutott! Az egyik a már az előző albumon is megcsillant Katatonia-frontember, Jonas Renkse (Istenem, ha egyszer ez a két csapat együtt indulna turnéra…), a másik a szintén svéd csapat, a Breach énekese, Tomas Hallbom. Mivel mindkét alak hangszíne elüt Loic Rossetti megszokott, de cseppet sem unalmas vokáljaitól, könnyű kiszúrni, hol hozzák a rájuk szabott részeket (főleg, hogy a Renkse énekével erősített, fentebb is hallható Jurassic | Cretaceous volt az első promós szám). Mindketten szépen megszínezik az amúgy is eléggé változatos összképet, jó választás volt mind a kettő bevonása.

Minden dicsérő szó ellenére akárhogy is alapelv, hogy egy The Ocean albumon a maguk keretén belül bármi megtörténhet, mégis meglepett a Phanerozoic II. A hangosabb kezdés után fokozatosan lecsendesedő album először valamiért nehéz, de legalábbis rágós falatnak bizonyult, idővel mégis kijöttek az erősségei. Ami talán pont az először különlegesnek ható erős változatosságában rejlik. Az ötvenpercnyi utazás úgy zárja le ezt a háromalbumos kalandot, ahogy elvárhattuk előzetesben is, még ha az epikus grand finale helyett egy elhalkuló valamit is kapunk összegzésként (igaz, elég zajos a mai élet már önmagában is). Vagy azért nem volt még lezárás, mert a finálé még pont, hogy hátravan...?

Nem is volt kérdés, hogy ahogy az elődjének, elődjeinek is, ennek a lemeznek is méltó helye van a gyűjteményemben! Remélem, sok albumot kapunk még a The Oceantől. Köszönöm!