2016 egyik nagy felfedezettje volt a texasi Oceans Of Slumber. Az akkor megjelent Winter albumukkal – az első, amelyen Cammie Gilbert énekesnő hangja hallható –, na meg az Enslaved és a Ne Obliviscaris társaságában adott koncertjükkel idehaza is belopták magukat az egyszerre súlyos megszólalású, virtuóz hangszeres megoldásokban bővelkedő és éteri énekdallamokkal hódító muzsika híveinek szívébe.
Mondhatjuk, hogy goth / doom / death / prog vonalon (ez persze egyszerűsítés, hiszen számos egyéb stílusjegy is ötvöződik itt) hamar megtalálta a saját hangját a társulat, ami természetesen elsősorban Cammie érdeme. Két esztendeje a The Banished Heart is magabiztosan hozta az elvárható magas szintet, noha számottevő zenei változást, előrelépést nem jelentett. Az újabb nekifutástól már joggal remélhettünk szintugrást és további izgalmas kérdést vetett fel, mennyiben lesz képes ezt elősegíteni a tavaly csatlakozott három (!) új tag.
Nos, az Oceans Of Slumbernek 2020-ra sikerült elkerülnie, hogy egy monumentális szoborcsoportra emlékeztessen, amely kétségkívül impozáns látványt nyújt, valahányszor ránéz az ember, ugyanakkor nehezen képzelhető el, hogy bármerre is elmozdul a talapzatán. Lehet, hogy a csapat a saját magáról elnevezett – vagyis feltehetően öndefiniálónak szánt – idei lemeznek sem úgy állt neki, hogy élesebb kontúrok mentén alkot, mégis letisztultabb arculattal áll elő.
Pedig a The Soundtrack to My Last Day és a Pray for Fire a korong elején még nem sokat sejtet ebből. Mindkettő tipikusnak mondható, szerteágazó szerkezetű „eposz”, bár hallható a törekvés a megjegyezhető témákra. Viszont az A Return to the Earth Below a maga fogós refrénjével az album nagy meglepetése és egyben erőssége, főleg a két hosszabb lélegzetű tétel után, ráadásul ennek a felépítésén is csavartak egyet a második felében. Igen, erre utaltam, amikor azt állítottam, hogy karakteresebbé vált a banda a The Banished Heart óta. És igen, mindenekelőtt Cammie az, akinek köszönhetően ebben az irányban lépeget. Kétségtelen, hogy eddig nem hallott hangszerelési ötletek, hatások is felbukkannak az albumon. Ilyen a bluesos gitárszóló a To the Sea (A Tolling of the Bells) elején, a The Colors of Grace dark rockos beütése (ebben Mick Moss, az Antimatter mindenese vendégszerepel) vagy a September (Momentaria) – egy szép, hangulatos instrumentális darab – vonós betéte. Önmagukban véve azonban ezek nem vinnék el a hátukon az adott dalt, azaz a szerzőket kell méltatni. Na meg külön Cammie-t is, aki az előbbi kettőben ismét elbűvöl (ahogyan az intro szellemében belekezd a végén a „Let me go” részbe, az felejthetetlen!). Nem szólva a death metalos alapú The Adorned Fathomless Creationről, ahol a domináns hörgést ellenpontozza varázslatos melódiákkal. A Type O’Negative-féle Wolf Moon átirata ugyancsak stílusos lett. Így, ebben a formában tényleg érdemes volt feldolgozni. Nem véletlenül emlegette Dobber Beverly dobos-zongorista az October Rust albumot a tavalyi interjúban…
Ám ezzel együtt sem tartom tökéletesnek Cammie-ék 2020-as munkáját. A hetven perc fölötti játékidőből nem ártott volna faragni valamicskét egy-két kevésbé előremutató szám kirostálásával. Ide kapcsolódik az a visszatérő problémám is, hogy időnként bizony egy-egy nóta hallgatása közben is elpilledek, főképp amikor az egyébként tehetséges és céltudatos Beverly sokadszorra folyamodik ahhoz a trükkjéhez, hogy a zene drámai hatását fokozandó durván szétüt egy adott témát. Ennek a vadhajtásnak a visszametszése volna szerintem a következő lépés az Oceans Of Slumber vitathatatlanul egyedi és nagyratörő muzsikájának csiszolásához.
Éppen a lemezzel való ismerkedés közben merült fel bennem a kérdés egyik este, egy pohár jóféle bor mellett elmerengve: mi tekinthető tökéletesnek? Amihez már nincs mit hozzátenni, vagy amiből nem lehet elvenni? Amikor a több kiteljesedik, vagy amikor a kevesebb a több? Ti mit gondoltok?
