Bon Jovi – 2020 (Island Records)

Kampányvihar a biliben

2020. október 13. - magnetic star

bonjovi2020.jpg

Hofi Géza negyven évvel ezelőtti, Tiszta őrültekháza című előadásának visszatérő jelenete volt, amikor a mester „elmegyógy-és intézeti” ápoltként az általa kezelt állami fröccsöntőgépből kikerülő ágytál hasznosításának lehetőségein elmélkedett: kacsának nem kell, tükörnek nem kell, papucsnak nem kell, teflonnak sem vált be, teniszütőnek sem lett a legtutibb... Nos, a Bon Jovi – bár pontosabb volna Jon Bon Joviról és társairól beszélni valódi zenekar helyett, pláne mivel a borítón is egyedül ő feszít – 2020. évi és a folyó esztendőről elnevezett munkáját illetően az én dilemmám is hasonló.

Mert mégis honnan közelítve győződjek meg és győzzek meg bárkit arról, hogy érdemes időt szánni rá; hogy ez egy megszívlelendő üzenetet hordozó és szerethető dalgyűjtemény?! Ahhoz ugyanis túlságosan bágyadt az anyag, hogy szórakoztasson, pozitív gondolatokat közvetíteni alig-alig tud, aktuálpolitikai-társadalomkritikus állásfoglalásnak túl felszínes, és hát a régről ismert Bon Jovi stílusjegyekből is csak keveset villant fel. A fent említett, a szocialista munkaverseny frontján nagyüzemben gyártott bilihez képest persze jelentős különbség, hogy még ez az album is bőven eladható. Elsősorban nyilván az USA-ban, főleg a közelgő elnökválasztási hacacárét meglovagolva. Kedvet azonban nem mi és nem itt fogunk csinálni hozzá, az egyszer biztos!..

Ami engem illet, az ezredforduló utáni években vesztettem el fokozatosan az érdeklődésemet tinédzserkori kedvencem iránt, amikor is lemezről lemezre azt vettem észre, hogy az első felvezető klipes nótán kívül legfeljebb elvétve présel ki magából bármi élvezhetőt a banda. Ennek fényében a négy esztendővel ezelőtti This House Is Not for Sale roppant kellemes meglepetést okozott, lévén egy méltósággal korosodó rocklegendához illő, élettel és remek dalokkal teli album. Erre most a tizenötödik korongról gyakorlatilag minden hiányzik, amitől a 2016-os eresztést annyira meg lehetett kedvelni!

bonjovi2020_1.jpg

A nyitó Limitlesst hallhatóan az egyik húzótételnek szánta Jon, a megírásához társakat is vett maga mellé John Shanks producer és Billy Falcon személyében. A Beautiful Drug a másik darab, amelyet velük készített, minden mást egymaga kalapált össze. Nem lehet véletlen, hogy éppen ezt a két számot tartom valamire az egész negyvennyolc percnyi masszából. (A deluxe változat jóval egy óra fölé kúszik, jaj nekünk!..) Modern amerikai pop-rock ízig-vérig, de ezeknek legalább sikerült némi fazont adni, míg a többinek se íze, se bűze.

Fénykorában a Bon Jovi lírai vonalon ugyancsak erősnek számított. Napjainkban viszont, úgy tűnik, mindössze olyan émelyítő giccsre futja Jonnak, mint a Story of Love, ahol a magasröptű „lájdájdididáj”-nál is – megint a fentebb hivatkozott Hofi-műsorból idézve – „meg kell fogni, mert ez engem mindig magával ragad”… És jönnek ám további lassú szösszenetek is a lemez második felében hosszú, tömött sorban, az embernek hovatovább fel sem tűnik, hogy egyáltalán szól valami. Két ilyen altató közé ékelődik a Brothers in Arms, amely egészen életképes is lehetne, de hogy lássuk, mekkorát fordult a világ: ezer és ezer nótát emlegettünk még az utóbbi időkben is úgy, hogy a Bon Jovi mekkora slágert faragott volna belőlük – ezt meg pont egy mai sztárra szabva lehetne inkább sikerre vinni.

Szintén fontos tudnivaló, hogy a 2020 eredetileg májusban jelent volna meg, ám a világjárvány ezt a tervet is felülírta, s az így „nyert” időt további dalok írására fordította New Jersey fia. Na, ez az, amit nem kellett volna, mert az American Reckoning és a Do What You Can még ebből a sápkóros felhozatalból is lefelé lóg ki. Előbbi, egy végig akusztikus és (minő meglepetés!..) meglehetősen lapos zöngemény, amely a közelmúltban kirobbant zavargások miatt kesereg, utóbbi – mondjuk, hogy countrys beütésű tengerentúli mulatós – pedig a vírus elleni küzdelem hétköznapi hősei előtt tiszteleg, és mindkettő a létező legsekélyesebb módon fogalmaz, elfuserált kampánynóták szintén leragadva. Ezért nem lesz soha Jon Bon Joviból Bruce Springsteen, aki ugyanezen államból származik, mint az közismert. A felspécizett verzióra a Do What You Cannek egy, a country-érzésre csak még jobban rágyúró variánsa is felkerült Jennifer Nettles vendégszereplésével. Erről talán csak annyit, hogy 2006-os együttműködésük a Who Says You Can’t Go Home-ban lényegesen jobban tetszett. Mindenesetre a felvételek helyszínéül szolgáló Nashville hatásából is kimutatható valami ily módon.

ht_jbon_jovi_mem_160707_12x5_1600.jpg

Nincs mese, ha egy hajdani favoritom ilyen mélyre süllyed, kénytelen vagyok RockStation-ös „praxisom” eddigi legalacsonyabb pontszámával illetni őket. A négy évtizeddel ezelőtti itthoni ipar – természetesen ismét Géza bácsi klasszikusára utalok – példásan kooperálhatott volna a mai Bon Jovival: nálunk készül az ágytál, Jonék meg produkálják a bele valót…

rockstation_pontozas_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1616235506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum