RockStation

Hatebreed - Weight Of The False Self (Nuclear Blast, 2020)

Most kiderül, ki mennyit hazudik magának

2020. november 22. - KoaX

hatebreedweightofthefalseselfbetter.jpg

A Hatebreed mindig érdekes helyet foglalt el a szívemben. Igazából nem vagyok egy nagy HC fan, de ezt a zenekart valahogy mindig megtudtam hallgatni, mindig megtalálta a hozzám vezető utat. Így nem csoda, hogy tűkön ülve vártam, hogy végre megkaparintsam az új albumot, aminek a címe is sokat mondó pedig a zenét még nem is hallottuk. Itt a Weight Of The False Self.

Mit várunk 2020-tól? Az év már letépte az arcunkat és jó eséllyel a jövő év egy része is arról fog szólni, hogy otthon ülünk, addig meg nem marad más nekünk, minthogy hallgassuk az új albumokat, amikre most aztán bőven van idejük a zenekaroknak. Így az év vége számomra eléggé erős lett, mert az utóbbi egy hónapban több olyan album is kijött, ami igazán közel került a szívemhez. Emiatt sincs könnyű dolga a Hatebreednek most.

hatebreed_2020.jpg

Az előzetesek számomra ígéretesek voltak. Az előzetesen megismert graffitiző-klipes Instinctive (Slaughterlust) olyan erővel vág a képünkbe, mintha még a Supremacy-ról maradt volna még egy kis lendület, noha azóta eltel tizennégy év (Úristen, de szar ezt kimondani...) Már a legelső másodpercben bebizonyosodik, hogy a srácok az eddig ismert feszes, kemény hangzásukból egy fikarcnyit sem engedtek, ezért ebbe nem is tudok belekötni. Külön imádom Matt dobsoundját, mert nagyon közel áll hozzám az ilyen dob beállítás. Kellően nyers, de azért mégis van egy teste a hangzásnak. De ez így volt több albumnál is, tehát nem meglepő, hogy maradt a jól bevált formula. Ellenben a gitároknál én érzek némi változást, egy kicsit karcosabbak a gitárok most, mint az előző albumon voltak. Ellenben nem annyira harsányak, mint a Divinity-n megszokhattuk. Az az album számomra az etalon! Annál jobb lemezt nem adtak még ki a srácok, az a csúcs. Na, persze ezzel sokan nem értenek egyet, de ízlések... Vagy csak én voltam akkor olyan korszakban, hogy az tudott a legjobban megtalálni, így mindent ahhoz hasonlítok.

Öröm volt látni, hogy a srácok visszatértek a már említett etalon lemezhez hasonló borítóhoz. régimódi vagyok, szeretem nézni a borítókat, nekem ez hozzátartozik a zenéhez, ad róla egy plusz képet, amit a magam módján dolgozok fel, de erre szükség van. Ebben a felfogásban pedig az ilyen coverek nagyon tudnak működni. Előzetesen még egy dalt ismertünk meg, a csordavokálos, az album címét is viselő Weitgh Of The False Self személyében. A refrén marha egyszerű, koncerteken alaptétel lesz, ha lesznek még valaha koncertek. A dobok masszívan szögelnek és az egyszerű hardcore gitár is a füledbe mászik pillanatok alatt, hogy tényleg Jamey-vel ordítsd már a második refrént. A Cling To Life-ot azért kell megemlíteni, mert a dal vége felé van benne egy szóló, amit a legnagyobb heavy metal virgázós arcok is megirigyelnének. Ilyet Hatebreed lemezen nem igazán hallani, így nekem is az volt az első reakcióm hirtelen, hogy mi van? Az album egyik abszolút húzó dala a Dig Your Way Out. A szám alig több, mint két perces, őrült sebességgel robban a pofánkba, pont akkor, amikor már egy kicsit kezd leülni a lemez. Az atom gyors riffeket a csordavokál, és egy lassabb rész töri meg, hogy utána jöjjön egy atomvillanásos, pár másodperces szóló megint. Az egész egy igazi hardcore és punk elemeket ötvöző dal, aminek a refrénje megint csak fogósra sikerült. A második refrén után kő egyszerűen zárják le a dalt, amivel azt érik csak el, hogy újra meg újra visszatekerem és meghallgatom. Ha kazettán jött volna ki ez a lemez, igen nagy gondban lennék a visszapörgetésekkel. 

Weight Of The False Self  összesen tizenkét dalt tartalmaz, de ezt szabhatták volna a srácok egy kicsit rövidebbre is. Gyakran esnek abba a hiba, ahogy én figyelem, hogy egy-két dal az nem is töltelék, hanem csak egy simán jó dal, ami elveszik a többi bivaly nóta között. Hasznosabb lenne az ilyen dalokat kislemezen megjelentetni, és mondjuk kilenc dalt kiadni, hogy azok egy nagy mozdulattal dönthessenek le a lábunkról. Ez a sok dalos megoldás a Supremacy-n azért működhetett, mert ott összesen három dal megy három perc fölé, míg itt meg öt. Persze, jöhet a kérdés, hogy mit számít ez, örüljünk, hogy ennyi zenét kapunk, csak néha a kevesebb több.

4kop.png

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4916291668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Coligny 2020.11.22. 13:48:20

Meg tudtam hallgatni.

vmiso 2020.11.27. 18:49:47

Hatebreed fannak tartom magam, de ez az album unalmas:(
Semmit nem ad hozzá az eddigiekhez.
Kiszámítható.

2009 óta mindhárom lemezük sokkal gyengébbre sikerült mint az addigiak.
Sajnálom.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum