RockStation

Raging Speedhorn - Hard To Kill (Cargo Records, 2020)

Amikor a régi jó dolgokból új jobb lesz

2020. november 25. - RaczUr

ragingspeedhornhardtokill.jpg

Drága jó békebeli kétezres évek közepe! A korszak, amikor full elegendő volt egy zenekarnak a zászlójára tűznie a féktelen hedonizmust, és a nihilizmust, és ennyivel bőven elegendő belbecset szolgáltatni a mondanivalónak. A Raging Speedhorn tipikusan az a parti zene volt, ami a maga elbaszott élvhajhászatával tudott lenyűgözni. Másfél évtizeddel ezután pedig most jöhet az újra rátalálás.

Volt ugyan az angol bagázsnak egy 16-os albuma is (Lost Ritual), de arra nem is nagyon akarok karaktert fecsérelni, mert arra emlékszem, hogy meghallgattam, tetszett, tetszegetett, de utólag annyi maradt meg belőle, hogy volt egy dal, ami bejött róla, de a címe sincs már meg. Az etalon viszont a We Will Be Dead Tomorrow, meg a How The Great Have Fallen volt a maga sludge-ba oltott death & roll, crust ízű agresszorkodásával.

Hogy mit tud mutatni majd két évtized után egy olyan zenekar, amelyik talán a legjobb érzékenyítő tréning ahhoz, hogy megértsem az elbaszottul lerészegedett brit turistákat? Mert ugye 18 év elégnek kéne lennie a megkomolyodásnak. Itt hála szó sincs erről. Sőt! Azt kell hogy mondjam, hogy a Raging Speedhorn életművének az egyik legínycsiklandóbb darabja lett a Hard To Kill. Pofán ordítós düh kitörésekkel, és olyan groove-os, reszelős, bólogatós, zajos riffekkel, amit egy mesterséges intelligencia több milliárd tanult riffelgetés után se tudna összehozni.

rh2020.jpg

Nincs üresjárat, nincs olyan a Hard To Kill hallgatása közben, hogy akár egy dal egy kicsit is kilógna a sorból, vagy megpróbálna valamilyen más irányt venni. Baromira egyben van az egész, és ha nagyon OCD-s rendszerező akarnék lenni, akkor is csak annyival tudnék előrukkolni, hogy vannak rajta gyorsabb, és középtempósabb tételek. De ugyanaz a lenéző, szutykos, megátalkodott iszappakolás sugárzik belőle.

Többször végigfutva is ugyan olyan erő van az albumban, ami jól is épül fel a már emlegetett gyorsabb és lassabb számaival. Jó érzékkel húznak be egy sludge-os doomos hangulatba az olyan dalokkal, mint a Hammerdown, vagy The Beast, és ugrik neked mint a címadó, vagy a Snakebite. De végig uralja az egész albumot egy nagyon őszinte hozzáállás, mégis okos ötletekkel is próbálkozva. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magas minőségben és ilyen energikusan hallom újra a Raging Speedhornt, ha lenne olyan rock zenei titulus, hogy az Év Legtöbbet Fejlődő Zenekara, az idén biztos ők lennének a Hard To Killel.

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5316300200

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum