RockStation

Killer Be Killed - Reluctant Hero (Nuclear Blast, 2020)

2020. november 29. - KoaX

kbkreluctanthero.jpg

"Cukor, só és minden mi jó! Ezekből az összetevőkből alkotta meg Plutónium Professzor a Pindúrpandúrokat" Hangzik az ikonikus mese főcímében az a mondat, ami igaz lehetne több zenekarra is. De mi az a minden mi jó? Mitől lesz valami jó midenki számára? Ebből pedig az következik, hogy milyen is a Killer Be Killed második lemeze, ami a pandémiának hála napvilágot látott még az év végén. 

Amikor 2014 tavaszán meghallottam a zenekar bemutatkozó anyagát, az első klipes nótától, a Wings of Feather and Wax-től nem estem hasra. Éreztem, hogy jó, de nem igazán ragadott meg, ez főleg annak is köszönhető, hogy abban a dalban erőteljesen ki van emelve Puciato úr, akinek a hangját és a munkásságát soha nem szerettem különösebben, noha elismerem, hogy tett le az asztalra éppen eleget. Viszont azt ki kell emelni, hogy Cavalera és Troy Sanders nagyon nagy hatással voltak rám mindig, így adtam nekik még esélyt. Szerintem nem meglepő, hogy az állam a padlóról kapartam össze és azóta is imádom a debütanyagot. Hiába....abban a zenekarban, amiben Mastodon-tag van, az annyira nem lehet szar, lásd Gone Is Gone vagy a Giraffe Tongue Orchestra, esetleg legyen szó a  West End Motelről, és a Legend of the Seagullmenben még Danny Carey is ott van. Mindegy, maradjunk a KBK-nél, ami változás a hat évvel ezelőtti albumhoz képest, az az, hogy a Converge/Mutoid Manből ismerős Ben Koller vette át Dave Elitch helyét a dobok mögött. Ez valahol érezteti is a hatását a lemezen, noha senkit sem lepett meg a változás, hiszen azon a pár koncerten is, amit adott a zenekar Ben dobolt már.

kbk_5_crop.jpg

Az előző lemezhez hasonlóan a srácok nem aprózták el a dolgot és most tizenegy remek dallal látták el az új kiadványt. A lemezt beharangozó klipes Dream Gone Bad és a még korábban megismert Deconstructing Self-Destruction kellően meghozta a hangulatomat a zenekarhoz így az év vége felé, noha teljesen másfajta zenén pörgök mostanában. A Dream Gone Bad ráadásul annyira eltalálta azt a Mastodonos vonalat, ami miatt arra lettem figyelmes, hogy hajnal kettőkor mikor félig ébren forgolódtam az ágyban Greg szövegrészét dúdolom magamban. Szerintem, egy jó dalnak nem kell nagyobb ismérv annál, minthogy az ember félkómásan is azt dúdolgatja éjjel. Pláne az említett hatás miatt közel áll a szívemhez a dal. A hangulatot még Max törzsies, tört gitáros része sem töri meg, pedig eléggé elüt a dallamvezetéstől. De ez úgy általában igaz a maxes részekre. Apropó Max... a hangja nagyon szépen felvan javítva, mert abban százszázalékig biztos vagyok, hogy az öreg már nem tud ilyen szinten ordibálni. 

Az animációs videóval is ellátott Inner Calm From Outer Storms megint csak Troy-ra épül főleg, sőt az igazat megvallva a lemez nagyrészét Troy és Greg viszi. Egyszerűen a basszusgitárosnak olyan igéző hangja van, hogy az egyből magába szív, akár a dörzsiszivacs a gagyi mosogatószert. Ben ebben a számban olyan atom pontosan és szög egyszerűen dobol, hogy azt élmény hallgatni. Fontos szerepe van ebben a dalban, mert szénné is technikázhatta volna, de pontosan tudja, hogy hova mennyit kell pakolni. Természetesen a hömpölygős hangulat Max énekével válik intezívvé, de ez sem áll szarul nekik.

Érdekes, hogy mennyire jól megtalálja ez a négy totál más színtérről érkezett ember a közös hangot és az arányokat úgy, hogy az nem megy a zene rovására. Max meg, ha ilyen témákat hozna a Soulfly / Cavalera Conspiracy lemezekre, akkor semmi probléma nem lenne. Az album újdonsága, hogy az összetett, zsigeri zenélést felváltotta az, hogy itt már össze vannak csiszolva jobban a dalok. Olyan ez, mint a korrózió, idő kell, hogy szétmarjon mindent a rozdsa, de a végén eléri a célját. Itt is azt érzem, hogy a dalok most sokkal jobban szerkesztettek, sokkal intezívebbek és átgondoltabbak. Tudatosabbak a felépítések. Ezt külön érezni a Filthy Vagabond dalban is. Amiben mind a három énekes megtalálja a saját szerepét, részét. A hardcore/pánkos nyitó riffre Greg úgy ordít a pofámba, hogy ég a füllhallgató is kiesett a fülemből, aztán pedig jön Troy a dallammal, Ben meg tökéletesen pakolja alá a tukatuka ütemeket. Nem is értem Max, hogy tartja velük a tempót, annyira gyors és energikus a dal, de az öreg ex-rasta is megmutatja, hogy van még benne kurázsi. A kicsivel több, mint három perces dal közepén pedig visszatér Greg, hogy olyat énekeljen, hogy ne csak a fülhallgatót keressem, hanem magát a telefont is. A lemez egyik, ha nem a legerősebb daláról beszélünk ennek a szerzeménynek a személyében. Tökéletes Dilinger hatással megáldott nóta.

Az album egyik legnehezebb dala a The Great Purge. Max itt nem igazán jut nagy szerephez a dal első felében, inkább Troy-ék érvényesülnek, de ez érezhető is a dalon. Ez a nóta akár egy Gone Is Gone lemezen is simán elfért volna. Az igazat megvallva a Max-es rész ennél a dalnál inkább elvesz a dalból, mint hozzátesz. Értem, hogy neki is kell szerep, de azért itt lehet ezt kiahgytam volna. A másik gyilok dal az Animus, ami az atom gyors pankos/szemét arcbamászós témáját végig meg is őrzi, és egy pillanatra sem torpan meg. Ben ebben a rövid egy perces tételben meg is mutatja egy gyors fill erejéig, hogy mit is tud. De nem hiába választották őt a srácok. Tényleg tökéletesen megtalálta a helyét a csapatban és a dalokban. Ilyen dobosról álmodik minden zenekar. Az album végére pedig felkerült egy lassú, én csak úgy hívom, hogy dünnyögős dal. Ez a lemez címadó dala a Reluctant Hero. Igazi lassú, világvége hangulatú zene, ami akár szólhatna a Harcosok Klubja végén is. Így jobban belegondolva tényleg valami film végén simán el tudnám képzelni miközben megsemmisül a föld. A legdallamosabb, legéneklősebb szerzeményről beszélünk, ami nincs túltolva, ami tényleg arra szolgál, hogy levezesse az albumot. Kicsit olyan, mint egy Crowbar szám, így többszöri hallgatás után.

Összességében az év egyik legjobban várt lemeze abszolút nem okozott csalódást. Még kicsit gyűrni kell, hogy a dalok jobban a fejemben maradjanak. Nem annyira erős, mint az elődje, de a rossztól, vagy a közepestől azért nagyon messze van. Öröm hallgatni, hogy négy ennyire jó zenész nem kioltja egymás tehetségét, hanem méginkább felerősíti. Az tuti, hogy ez az év zenei szempontból szar. Koncertek szempontjából pedig még inkább, de amíg ilyen albumok születnek...addig én nem panaszkodom. Nem is értem, hogy például Troy, hogy tud három ennyire különböző zenekarban, ennyire jót alkotni. De külön kiemelendő Max is, aki elindította a Max Trax-et, ahol az általa írt dalokról/riffekről mesél és marha érdekes tud lenni néha-néha. 

5kop.png

Béke, Szeretet,Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9216301692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Coligny 2020.11.29. 19:44:24

mastodonos, fel van javítva, maxes.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum