RockStation

The Smashing Pumpkins - Cyr (Sumerian Records, 2020)

Rágógumi ízű tökfőzelék

2020. november 30. - vinylwowww

smashingpumpkinscyr.jpg

Az új Smashing Pumpkins lemez jó példája annak, hogyan lesznek a trendcsinálókból trendkövetők, ami azért is érdekes, mert a tökök is vastagon benne voltak a 80-as évek hangzásának és ízlésvilágának lerombolásában. Billy Corgan a karantén alatt azonban megnézte egyvégtében az összes Knight Rider epizódot, rögtön utána a Karate Kölyök trilógiát, majd ráivott egy üveg tojáslikőrt és megcsinálta a Cyrt.

Sok szempontból és sokan várjuk már, hogy vége legyen az elátkozott 2020-as évnek. Én többek között azért is, mert remélhetőleg az új évtized véget vet ennek az erőltetett "eighties" nosztalgiának. Szerintem a zenekar is (azaz Billy Corgan maga, ne szépítsük) érzi már a változás szelét, ezért még idén gyorsan kitolták ezt a két lemeznyi szinti-szörnyet, mert jövőre már gáz lesz. Mondjuk már most is gáz és nem Corgan fejhangon előadott éneke miatt (ami engem speciel soha nem zavart különösebben), hanem mert sikerült mindent kiirtani a Pumpkinsból, ami miatt szeretni lehetett őket. Eltűntek a torzított, morajló gitárok, a noise-osan fésületlen hangzás, meg úgy általában a jó dalok, amihez ez a Billy gyerek azért értett rendesen (v.ö. Bullet with Butterfly Wings például).

smashing2020.jpg

A Machina/The Machines of Godot követően az eredeti felállás szétszéledt, aztán jöttek a jobb-rosszabb Smashing Pumpkins lemeznek álcázott Corgan szóló cuccok. A durcizás után végül Billy belátta, hogy régi fegyvertársai nélkül félkarú kopasz óriás, ő bizony vissza akarja kapni az álmait és a zenekarát. A fogtündér végül teljesítette a kívánságot (cserébe vokálozni akart a Cyren, más magyarázatot nem látok a tonnányi lebegős női háttér énekre), James Iha gitáros és Jimmy Chamberlin dobos visszatért az eggyel korábbi (és egy hajszálnyit hallgathatóbb) Shiny and Oh So Bright, Vol. 1-ra, viszont D'arcy Wretzky basszer nem kapott szivárványos-egyszarvús meghívót a Pumpkins újra alakulós zsúrjára. Chamberlin minden bizonnyal remek kávét tud főzni, Iha meg ügyesen rendel pizzát, mert amúgy semmi haszna a visszatérésüknek és ezt a tényt az új lemez rendesen aláhúzza: se normális dob, se gitár. Helyette Billy nyöszörög a szintetizátorok és dobgépek keltette muzsikára, miközben a fogtündér vadul vokálozik.

A lemezt hallgatva helyenként a Puscifer ugrik be, mint párhuzam (lásd pl. a Tyger, Tyger című dalt). Az mindkét front-úriember esetében igaz, hogy gondos nyújtást követően elindultak a szájukkal önön nemi szervük irányába, és úgy tűnik idén mindketten célba is értek, ám míg Corgan a Smashing Pumpkins neve alatt követi el gaztetteit, addig legalább Maynard nem a Toolt használja a mutatványhoz (mondjuk a többiek nem is hagynák). Ebből azt hiszem kiderült, hogy az új Puscifer sem lopta be magát a szívembe, viszont soha nem is voltam igazán oda érte, ellenben a SP esetében visszafogott rajongásról számolhatok be (van például díszdobozos Siamese Dream lemezem), így mindig fáj mikor egy általam kedvelt és nagyra becsült zenekar a kreatív kísérletezés álarca mögé bújva igyekszik megfelelni a korszellemnek. 

Aztán lehet, hogy  én vagyok az a fajta kellemetlenkedő rajongó, aki leragadt a múltban és fittyet hányva Corgan aktuális kedélyállapotára, csak egy újabb Mellon Collie-t akarok, de ez akkor sem változtat a tényen, hogy a dalok egyneműek és rosszak. Nincs dinamikája a lemeznek, Corgan rágógumiból készített főzeléket, ami csak nyúlik több, mint egy óra hosszan, de nem tart sehová, ellenben tuti gyomorrontás a vége. Az is beszédes, hogy a dupla lemez 20 (!) dalát sikerült 70 percbe sűríteni, ami azért meglepően rövid játékidő mondjuk a hasonlóan többlemezes (és nyilván klasszisokkal jobb) Mellon Collie and the Infinite Sadness kidolgozottságához képest. Míg a 95-ös monoliton egymást követik a fogós,  gondosan megírt nóták, addig a Cyrre nagyjából az is rákerült, mikor Billy véletlenül rátenyerelt a szintetizátorra (aztán véletlenül rá is énekelt). Az album bágyadtságát maximum az olyan nóták törik meg, mint a némiképp izgalmasabb Anno Satana, vagy a gitárosabb Wyttch, de ezek a szerzemények is csak az albumhoz mérten bírnak kitűnni és soha nem lesz belőlük mondjuk a Zerohoz hasonló alter-himnusz.

A Cyr összefoglalva kicsit olyan, mint a 2020-as esztendő: sok rossz dolog, kevés pozitívum és nagyon várod, hogy vége legyen. 

2kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3116305628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ferenc Éri 2020.11.30. 14:06:52

Furcsa kritika. Olyan érzésem van, hogy az író 1995 óta valahol máshol járt és nem vette észre, hogy Corgan csinált még x albumot. Vannak jobbak, vannak gyengébbek, az allmusic-on pl. egyik sem rosszabb, mint xx (a Zeitgeist), rajongóknál ez is 3fél. Ha levezetted volna a minőség folyamatos romlását, akkor azt gondolnám, ismered a szerintem egyik legkomolyabb élő kommersz művész életművét. Így azt gondolom, kaptál 20.000 forintot a cikkért. Lassan "lángológitárosodik" ez a blog is, őket már nem olvasom.
Ja, a Cyr kimondottan jó, szerintem neked Corgan-nel van a bajod.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum