RockStation

Albumsimogató: Children Of Bodom - Something Wild (1997, Spinefarm Records)

Alexi „Wildchild” Laiho (1979 – 2020) emlékére

2021. január 11. - bönin

something_wild.jpg

December végén egy óriási legenda távozott túl korán és túl fiatalon a metal világából – Alexi Laiho, a Childen Of Bodom vezére – a gitárhős, aki megmutatta, hogyan lehet dallammal agressziót és extrémitást előcsalni a metalban. Egy virtuóz, akinek a gitárhangzása és játéka teljes mértékben egyedi és rögtön felismerhető volt – gondoljunk csak a sokak által kevésbé ismert Impaled Nazarene Nihil lemezére, amin dalokat is szerzett. Rögtön tudod, hogy ez Alexi. Egy tinibálvány, aki minden metalos ex-barátnő szobájának, de még a srácok falán is ott feszített az ESP V-shaped gitárjával egy poszteren. Az arc, aki egy koncert alatt százszor mondta, hogy „motherfucker” és lányok ájultak el szemceruzával kihúzott szemének pillantásától. Lehet szeretni, vagy nem szeretni a zenéjét, megjelenését, attitűdjét, de Alexi egy óriási egyéniség, dalszerző és frontember volt, akinek a munkásságát nehéz megkerülni metalos körökben.

Rám is óriási hatással volt a zenéje, természetesen itt első sorban most a Bodomról beszélek, de érdemes lecsekkolni a többi bandáját és projectjeit (The Local Band, Thy Serpent, Sinergy, vagy a személyes kedvencem a punk Kylähullut). 14 évesen „a Children” megnyitotta előttem az extrém metal kapuját, hisz azelőtt nem hallgattam „hörgős-duplázós zenét” - valószínűleg mert egyszerre sok volt, pláne, ha az illető Helloweennel kezdi. A Bodom viszont egy dallamos, de odabaszós, mondhatni fülbarát átmenet, mert tulajdonképpen sem tradicionális, sem extrém metal – hanem mindkettő egyszerre. Kamasz koromban, akkora influensz volt Alexi és a COB, hogy képes voltam a kézírásomba integrálni a zenekarlogó betűtípusát, megvadultak az alkoholfogyasztási szokásaim és persze Finnországban akartam élni… na jó viszont a körmömet csak egyszer festette ki az unokahúgom részegen. Ezen felül rengeteg későbbi zenekart köszönhetek a Bodomnak, hisz miattuk lecsekkoltam az összes létező finn bandát, meg persze száz másikat. Nem degradáló és negatív értelemben, de a Children hatalmas ugródeszka volt a metal körül forgó életemben.

Ez a cikk alapvetően egy retrospektív lemezkritika, így kanyarodjunk el ebbe az irányba. Az Are You Dead Yet? megjelenésével ismertem meg a zenekart és erről a korongról hallottam az első Bodom számomat, ami ha jól emlékszem maga az album címadója volt. Rögtön leesett az állam, hisz ilyet még nem hallottam – üvöltözik a pali, nyávog a gitár és fülbemászó a dallam. Aztán rájöttem, hogy hallottam már hasonló agresszív zenét, de nem tetszett, vagy nem fogott meg. A Bodom viszont emészthető volt, mégis gyilkos.

Elég gyorsan visszakanyarodtam a régebbi lemezeikhez, amik hallattán a leesett államat be is rúgtam a hangfal alá. A Hatebreeder lett a kedvenc lemezem, majd pár év elteltével átvette a vezetést a Something Wild… aztán mondhatni leszoktam a Bodomról a Relentless Reckless Forever lemez megjelenésével, mert számomra óriási csalódás volt, hogy teljesen átmentek egy groove-osabb, modernebb, még emészthetőbb és populárisabb irányba. Azóta sokat változott az ízlésem – persze a „rossz” irányba, ugyanis a fülemen folyik ki a sok okádék old-school death és mocsadék thrash metal. Így anno a Halo Of Blood, de a legújabb Hexed sem tudott meghatni – egy valami viszont fix maradt: az első három lemezt bármikor fel tudnom rakni, hatalmas alkotásnak tartom őket. Igaz már nem ütnek akkorát, vagy nem pörgetnek úgy fel, mint tini koromban, de zeneileg mindig nagyot fognak tekerni (illetve add hozzá a libabőrt előidéző nosztalgia faktort). Jöjjön ezek közül mai füllel a kedvencem – a Something Wild.

bodom.jpg

Furcsálljatok miért ez a favoritom tőlük? Miért nem a Hatebreeder, vagy a Follow The Reaper? Mert ez a Bodom legnyersebb, legsötétebb és legőszintébb alkotása. A Something Wild egy gyönyörűen megalkotott kaotikus stíluskavalkád, ami a metal megannyi műfajának egyvelegét (tradicionális, speed, power, melodic death, thrash és black metal – soroljam még?) megspékeli egy adag neoklasszicizmussal. A vérvörös borítón ott strázsál a zenekar „kabalaállata” Roy, a kaszás, aki kezét nyújtva feléd azt sugallva: „Gyere, mutatok Neked valami újat és vadat!”. Ugyanis 1997-ben ez a lemez egyediségével és kiszámíthatatlanságával újradefiniálta a műfajt – egyfajta szteroidos power metal és a melodeath között valami egészen újat alkottak a fiúk. Több stílus keverésével megteremtették a saját hangzásukat.

Nem véletlenül említettem a neoklasszicizmust, hisz a lemezen tényleg vannak betétek Bach és Mozart műveiből. Ezek mind Alexi virtuóz gitárjátékain belül szólalnak meg, ami mellé Alexander kiváló riffjei társulnak ritmusgitáron. Alexi gitárjátékát nehéz jellemezni, hisz annyira komplex, gyors és pontos, hogy még kiváló zenészek sem tudják értelmezni. Fiatal tehetségként tényleg a reneszánsz zeneszerzőkre hajaz és nem véletlenül tartják minden idők egyik legjobb metal gitárosának. A melodikus lead gitár témák mellett persze a thrash riffek és a blackes tremoló pengetések is óriási teret kapnak – úgy váltogatja ezeket, mint nyugdíjas a heti gyógyszercsomagját.

Bár itt még (hálisten) nincs tele szinti szólókkal a lemez, Janne mégis végig kíséri a darálást, illetve egészíti ki a riffeket vészjósló, sötét atmoszférájú, olykor már szimfonikus hatású témáival. A dob primitívebb, mint a többi lemezen, de Jaska játéka adja meg a balanszot. Ezt úgy értem, hogy a számomra már túltolt tekeréseket és power metalos elemeket kiegyenlítik a suttyóbb death metalos kettőnégyek és blackes duplázások – úgymond egyensúlyba hozzák a mérleget. A vokál szerintem az egyik legjobb, amit Alexi lehozott – őszinte, vad és gyűlöletteljes. Jó sok az „ugh, bleh, jááu, hua”, amik mind emelik a parasztfaktort, ez pedig teljesen jól társul a Bach-szerű csembaló betétekhez...

Három szám is van a lemezen, amik 6 perc közeliek, tele izgalmas és egyben hajmeresztő stílus és tempóváltásokkal – a zenekar azóta nem írt ilyen hosszú számokat, csak úgy megjegyzem. A Deadnight Warrior tökéletesen megmutatja, ez a lemez mit fog tartogatni a hallgató számára, illetve a Bodom zenéje milyen irányba is tart – a Something Wild gyors, kemény, melodikus és brutális egyszerre, de ez tulajdonképpen a Bodom kvintesszenciája. Henkka csontdaráló basszus nyitánya és black metalos dublázása az egyik leggonoszabb számmá avanzsálja az In The Shadowst és rendesen eltolja egy (szimfonikus) black metal irányba, ami egyébként egy hangyányit jelen van az egész korongon.

A Red Light In My Eyes mind a két része zseni, az emberi feletti duplázások mellett ez a páros a COB legnagyobb tisztelettétele a klasszikus zene felé. A számstruktúra, a dallamvilág és az egy az egyben felcsendülő Bach és Mozart betétek mind ezt bizonyítják. Ezután talál telibe a Lake Bodom, ami talán zenekar legjellegzetesebb száma, hisz mind az meg van benne, ami a zenekart azzá teszi ami. Jellegzetes dallamát szerintem senki nem tudja elfelejteni, ha egyszer meghallotta.

Szögként verődik a füledbe a The Nail, amiben a legtöbb váltás fedezhető fel – egy punkos, thrash riff és a türhőbb kettőnégyek után simán telibe találhat egy kis reneszánsz gitártéma egy komplexebb dobjátékkal és középkori szintitémákkal. A Touch Like Angel Of Death tökéletesen lezárja, az amúgy aránylag rövid 35 perces lemezt és kicsit leültet, hogy ez bizony ennyi volt. Beléd rakja az érzést, hogy többet akarj! Végül is megkaptuk, hisz a majdnem ugyanazon a vonalon mozgó, két évvel később megjelent Hatebreeder talán annyiban tér el az elődjétől, hogy kiforrottabb és még több melódiát kapott. Cserében nem annyira zsigeri és tuskó, mint elődje, ami az én elbaszott ízlésem szerint hátrány… De ez már egy másik cikk lenne.

Laiho 18 éves volt, amikor kijött ez a lemez, de inkább a 17-hez volt közelebb, amikor felvették. Ennyi idősen ilyen zenét írni, kiadni és élőben letolni excepcionális dolog – ezért lett ő és a bandája ilyen fiatalon brutálisan felkapott és népszerű. Tulajdonképpen ennek a lemeznek (és persze a Hatebreedernek) köszönhető, hogy berobbant a Bodom a kétezres években és az egyik legnépszerűbb banda lett 10-15 évig.

Alexi mondjuk nem szereti annyira ezt a lemezt, mint én. Elmondása szerint túl sokat majmolta Yngwie Malmsteent, aki anno nagy hatással volt rá. Ez érezhető a neoklasszikus gitárjátékában, bár számomra sosem volt zavaró ez a tény - ha Mozartot nyomsz biztos hajazni fogsz Yngwie-re hisz, ő kezdte ezt a műfajt. Azt viszont senki se mondja nekem, hogy olyan szar ez a lemez, hogy a megjelenése után bekapj annyi altatót, hogy egy hétig kómában legyél – mert, hogy Alexi ezt tette… Nem volt százas a srác, de a zsenik már csak ilyenek. Béke poraira, nagyot mentél Wildchild!

Alexi „Wildchild” Laiho (1979 – 2020) emlékére

alexi2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr10016383634

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum