RockStation

Ektomorf – Reborn (Napalm Records, 2021)

Zoli újjászületett

2021. január 25. - moravsky_vrabec

ektomorfreborn.jpg

Remeg a recenzőr keze a billentyűzet felett. Eddigi rövid pályafutásom alatt most először fordul elő, hogy az érintett zenekar valószínűleg olvassa majd a kritikát. Mi lesz, ha nem tetszik majd? Mármint a lemez nekem, aztán meg a cikk nekik. Lelövöm a poént: ilyesmi nem fog előfordulni; a Reborn jól sikerült.

Nézzük gyorsan a háttérinfókat, mert sok mindenről kell beszélnünk, ne ilyesmivel hígítsuk a textust. A Reborn a zenekar 15. lemeze, a múlt héten jelent meg, 8 dal, 37 perc (piros pont a rövidségért). Új a dobos (Oláh Kálmán), és új a kiadó is, a Napalm Records.

Jó ötlet volt egy olyan dallal indítani a lemezt, amit még nem lőttek el a felszopók alkalmával, így valamelyest megmarad a meglepetés, a felfedezés varázsa. Az Ebullition egyből a közepébe vág: egy rövid bevezető után hamar gyors sebességre kapcsolnak. Nem vagyok egy bonyolult lélek: ha van tuka-tuka dobolás, az máris plusz egy pont. Mindjárt feltűnik az is, milyen sokoldalú a dal: hiába egy dühös, vad tekerés, el lehet csemegézni a részletein, a belassított középrész különösen tetszik.

Másodiknak kapjuk a címadót, amit már ismerünk az előzetes videóból. Ez a lemez egyik csúcspontja. Itt is elsütik a lassabb középrészt, amit egy hosszú gitárszóló vezet fel, majd a dal vége felé jön egy második is. Mintha még énekdallamok is lennének, de lehet, hogy csak beleképzelem. Tessék csak elővenni a kockás papírt és kielemezni, mennyi elemből épül fel ez az amúgy nem hosszú dal! Ezt sem két pisiszünet közt írta meg Farkas Zoli.

A következő tétel (And The Dead Will Walk) is kiemelt fontosságú, van klipje is, amit a mezőkovácsházi temetőben vettek fel. Maga a dal egy súlyos, málházós darab, de nekem valahogy nem talált be. Nem jött át az atmoszféra, nem kakáltam be tőle, de videóval együtt elmegy. Ha már középtempós nyomasztás, akkor inkább a The Worst Is Yet To Come dalt ajánlanám, abban ott van az elefánt.

A Where The Hate Conceives azért jó, mert remekül tanulmányozhatjuk rajta, milyen alaposan megírt dalok vannak ezen a lemezen. Zoli nemcsak a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy ezen dolgozott eddig a legtöbbet. Hosszabb akusztikus intró, ugyanaz a téma villannyal, majd úgy egy perc után indul a zúzás.

A lemezt záró dalpárost még feltétlenül meg kell említeni. A Forsaken egy 7 perces instrumentális darab, ahol megint előkerül a kockás papír, annyi rétege, színárnyalata van. Nem túlzás a Metallica Orion-ját párhuzamként felhozni, a dal felépítése, hangulata, bizonyos elemei nem is titkolják a rokonságot. Dalszerzői bravúr, egyben a lemez második csúcspontja a címadó után – a srácok büszkék lehetnek rá. Végül egy energikus, agresszív döngölés zárja a lemezt, helyreállítva az egyensúlyt a Forsaken visszafogottsága után. Gyors, rövid thrash bomba, ordibálós énekkel, tuka-tukával, szeretjük.

Sokszor tapasztaljuk thrash lemezeknél, hogy a sok zúzás-csörömpölés közt elvész a keménység, de itt megmaradt. A Reborn kemény, méghozzá Fear Factory-értelemben, nem mondjuk Cradle Of Filth módjára. Nemcsak ugat, de harap is, ha értitek. Egyedül az énekkel van gondom. Elismerve, hogy Zoli hangja a zenekar védjegye és fontos alkotóeleme, mégis, szinte egy hangon, változatlan hangszínnel kántálja végig a lemezt. Szinte halljuk a szomszéd Erzsike néni intelmeit:

Miért nem iszik egy kis mézes teát, fiatalember?

Legalább a negyedik hallgatásig kell várni, hogy egy-két részlet már ismerősként köszöntsön minket. A keménység másik alkotóeleme a hangzás, amire nem lehet panasz. A dobokkal kezdjük, mert nemcsak jók a témák, de szépen, színesen szólalnak meg. Szoktam olyat játszani, hogy egy dal közben csak a dobokra figyelek, a Reborn hallgatása közben is többször előfordult. A ritmusszekció másik fele is jól hallható, pedig én mindig kikapcsolom a mélykiemelőt; a konstans brummogás nemcsak a szomszédokat zavarja, hanem engem is. A hangkép a ritmusgitárral lesz teljes, a mélyre hangolt, nu metalos megszólalás régóta a zenekar védjegye.   

Hányszor van az magyar lemeznél, hogy szinte kiesik a pörköltszagú atlétatrikó a hangfalakból, és még mi keressük a mentséget számukra? Mint amikor veszel egy Daciát, és már előre magyarázkodsz a szomszédnak. (Tudod, Renault motor, jól bevált technika, ebből a szögből nem is olyan csúnya, satöbbi.) Hát itt nincs ilyen. A dalok előszöris rendesen meg vannak írva, ki vannak dolgozva. Hallani, hogy nem mindjárt az első ötlet után rohantak a piros gombhoz, ott a gondolat, a munka a számokban. Aztán egy rendes stúdióban vették fel őket (a dániai Antfarm-ban), ahol a személyzet odatette magát, nem csak az órát lesték, mikor mehetnek haza hyggézni. A Reborn nem „ahhoz képest” jó, hanem saját jogán, el lehet felejteni az „ők a magyar Sepultura” mantrát. Az Ektomorf megmutatta, hogy nem véletlenül ők vitték a legtöbbre a hazai zenekarok közül.

ektomorf_2020.jpg

A lemezhez kapcsolódó interjúkban Zoli elmondta, hogy egy sötét időszakban született a lemez, és minden dühét, csalódottságát beleírta a dalokba egyfajta terápia jelleggel. Nem szokásom a szövegeket túlelemezni, de feltűnt, hogy a legtöbbjük egyes szám első személyben íródott, személyes jellegű. Egyrészt szerencsés, hogy Zoli így adhatja ki a negativitást, másrészt meg mit kívánjon a rajongó? Írja a következő lemezt is sötét időszakban? Nyilván nem. Én például nem bánom, ha legközelebb színesebb, pozitívabb lesz a szövegvilág, a zene meg maradjon ilyen kafferbivaly. Win-win, nemde?


4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr416402036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum