A minap rámírt egy kedves barátom, hogy adjak pár ötletet zenekóstoláshoz. Kedvenc bandája a Hammerfall, valami hasonlót keres, és inkább élő ember javaslatára hallgat valami obskúrus algoritmus helyett. Elkezdtem gondolkodni, végül arra jutottam, hogy számítógépen kényelmesebb gépelni, mint telefonon, így megszületett ez a cikk.
Következik tehát 20 zenekar, akiket jó szívvel ajánlhatunk minden Hammerfall-kedvelőnek. A lista szubjektív, és nélkülöz minden tudományos alapot, szóval nem tudom feltartott mutatóujjal elmagyarázni, hogy a 14. helyezett mennyiben jobb a 15-iknél. Talán nem is szükséges. Ugyanakkor örömmel vesszük, ha kommentben megírjátok, melyik alapvetés maradt ki, esetleg milyen ismeretlen katalán sárkányidomár bandába botlottatok az interneten, amit mindenkinek hallania kell.
Egy valamirevaló metálzenekar már 25 éve is kikérte magának, ha be akarják skatulyázni, mert ugye csak jó zene van meg szar zene. Ezt az elgondolást csak támogatni tudom, meg aztán azóta csak még szövevényesebb lett szeretett műfajunk családfája. Ugyanakkor a Toyota Prius meg a Jaguar F-Type sem ugyanaz a kávéház, valahogy rendet kell vágni a műfajok között. A Hammerfall-féle zenéket régen simán heavy metalnak titulálták, aztán hol a klasszikus metal, dallamos metal, manapság leginkább a power metal címkét aggatják rájuk. Ez utóbbi elég tág és rugalmas kategória, ebben csemegézünk most dallamos, nem túl vadorzó csapatokat, tiszta énekkel.
20 – Nightwish
Az eredetileg finn zenekar két és fél évtizedes pályafutását számtalan tagcsere tarkította, ami természetesen nyomot hagyott a zenéjükön is. Az első lemezük 1997-ben jelent meg, rajta dallamos hard rock-metal jellegű zenével, és szoprán énekesnővel. Rögtön be is futottak vele, majd másodikra tovább finomították a receptet: maradt az operás ének, de az alapokat kicsit bekeményítették. A harmadik, Wishmaster című albumra érett be a dolog igazán, a keményvonalas híveik máig úgy vallják, hogy az az igazi Nightwish lemez, és Tarja Turunen volt a legjobb énekesnőjük – ebben a hitvitában inkább semleges maradnék. Jelenleg a harmadik frontasszonynál tartanak, és sajnos Tuomas Holopainen zenekarvezetőt is utolérte az a kór, amikor a metálzenész azt hiszi, hogy ő művész, és azóta készíti a FONTOS NAGY albumokat, FONTOS NAGY üzenettel. Én pár éve megorroltam rájuk, mert az énekesnőjük azt mondta egy interjúban a Slayerre, hogy szörnyű zenét játszanak (van, amivel nem viccelünk), de ettől még helyük van egy ilyen listán.
Ajánlott lemezek: Oceanborn (1998), Wishmaster (2000)
19 – Iced Earth
Amint majd látni fogjátok, kevés amerikai zenekar van a listán, valahogy ezt a dallamos bizniszt az európai bandák érzik igazán. Az Iced Earth az egyik kivétel, amit telefonban ha rossz a vonal, simán Spice Girls-nek hallunk (megtörtént eset). Jon Schaffer gitáros-zenekarvezető mielőtt új hobbijának hódolva középületekbe tört be gázsprével felszerelkezve, bitang power metal himnuszokat írt, és az Iced Earth valaha az élvonalba tartozott. Akkoriban ezt a kicsit karcosabb, keményebb zenét nevezték power metalnak, de ma is beférnek a skatulyába. A zenekari sztorit terjedelmi okokból nem érintjük, legyen elég annyi, hogy a tagcseréikből egy brazil rendező simán készítene egy komplett tévésorozatot. Eddig 12 lemezt mutat a számláló, de a fénykorukat a 90-es évek közepén élték. Hallgasd csak meg az A Question Of Heaven dalukat, és sírd tele a „Régen minden jobb volt!” hímzésű zsebkendődet!
Ajánlott lemezek: The Dark Saga (1996), Something Wicked This Way Comes (1998)
18 – Running Wild
Érdekes egy banda a Running Wild, ami, kezdjük ott, hogy nem is igazi banda, hanem Rolf Kasparek magánprojektje. Ő felel a kalózos koncepcióért, a zenéért és a szövegekért is. A műfaj megbízható német iparosa ő, akinek olykor becsúszik egy-egy gyöngyszem is az életműbe. Ami kiemeli a tömegből a Running Wild-ot, az a páratlan dallamvilág, a fülbemászó, együtténeklős refrének. Ugyanakkor az is igaz, hogy Rock ’n’ Rolfnak rettenetes fahangja van, a dobok pedig úgy szólnak, mint a nagyikám piros vájlingja, amiből félig kizabálták a túrós mecsmeget. Mindezzel együtt is saját világuk van, a csaknem négy évtized dalai azonnal felismerhetőek. Nem mondom, hogy minden héten előveszem őket, de ha igen, bármikor jókedvet tudnak varázsolni. A tökéletes autós zene: csak berakod a playlistet, és észre sem veszed, ha újraindult. A legjobb daluk szerintem a Treasure Island, amit ők maguk is szerethetnek, mert pár évre rá újra kiadták Ballad Of William Kidd címmel.
Ajánlott lemezek: Pile Of Skulls (1992), de gyakorlatilag bármelyik
17 – Dragonforce
A sok dinoszaurusz között a Dragonforce szinte már fiatalnak számít, nekik nincs is lemezük a múlt évezredből. Az áttörést a Through The Fire And Flames dal hozta meg nekik, ami bekerült a Guitar Hero videójátékba, és kiugróan népszerű lett. Teljes joggal, tegyük hozzá. Megnéztem a Spotify-on, ezt a dalukat csaknem négyszer annyian játszották le, mint a második legnépszerűbbet, de hiba volna egyslágeres csapatnak elkönyvelni őket. Dallamos, felemelő szerzeményeiket földöntúli gitárszólókkal színesítik, itt ugyanis két gitárhős is van a bandában: Herman Li és Sam Totman. Fokozatosan építkeznek, ügyesen használják a közösségi médiát is, ők még nem futották ki magukat, az biztos.
Ajánlott lemezek: Inhuman Rampage (2005), Ultra Beatdown (2008)
16 – Primal Fear
Amikor a Primal Fear legutóbbi lemezéről írtam, magam is meglepődtem, milyen gazdag az életművük. Nincsenek annyira szem előtt, mint mondjuk a Dragonforce, de azért kétévente kijönnek egy albummal, és a minőségből nemigen engednek. Az első lemezük 1998-as, de a csapat zenészei előtte is játszottak más zenekarokban – szóval öregek ők is, minek szépítsük. A Primal Fear karakterét Ralf Scheepers különlegesen magas fekvésű hangja adja, amit előtte a Gamma Ray-ben is megcsillogtatott. A zenéjük tökéletes elegye a keménységnek és dallamosságnak, bátran ajánlhatjuk tehát bármely Hammerfall-kereszteslovagnak!
Ajánlott lemezek: Metal Commando (2020), de a korábbiakkal se lősz mellé
15 – Edguy, Avantasia
Ezt a két zenekart egyszerre tárgyaljuk, mert mindkettő mögött Tobias Sammet dallamvarázsló áll, és a zenei világuk is hasonló. Fogadni mernék, hogy a rajongók többsége sem tudná kapásból megmondani, hogy melyik dal melyik csapathoz tartozik. Az Edguy indult először még középsulis bandaként, és ami szinte egyedülálló: két doboscserét leszámítva ugyanaz a felállás a mai napig! Aztán ahogy ismertebbek lettek, Tobias gondolt egy merészet, és írt egy metal operát, amit külön név alatt adott ki, ez lett az Avantasia. Számtalan vendégzenész és -énekes szerepelt már az Avantasia albumain, és talán pont emiatt ez a projekt túlnőtt az anyazenekaron, annyira, hogy az Edguy jelenleg pihenőt tart.
Ajánlott lemezek: Edguy: Vain Glory Opera (1998), Avantasia: The Metal Opera (2001)
14 – Accept
A német metal színtér egyik megkerülhetetlen alapköve az Accept. A legtöbben még meg se születtünk, ők már egy próbateremben csörömpöltek, és még ma is dolgoznak, az új albumuk napokon belül érkezik. A klasszikus felállásból már csak Wolf Hoffmann gitáros tagja a csapatnak, aminek történetét két jól elkülöníthető korszakra bonthatjuk. Az elsőben a jellegzetes smirglihangú Udo Dirkschenider énekelt, majd rövidebb szünet után az amerikai Mark Tornillo énekessel tértek vissza, aki csak hangyányival finomabb orgánumú. Nem minden daluk arany és gyémánt, de azért bőven kerül olyan is, mindkét korszakból. És ha már Hammerfall-vonatkozás: a svédek feldolgozták a Head Over Heels című aranybecsűt, amiben maga Udo vendégeskedett!
Ajánlott lemezek: Balls To The Wall (1983), Blood Of The Nations (2010)
13 – Manowar
Mielőtt a Nagy Metal Közhelyszótár a Hammerfallhoz került, a Manowar próbatermében őrizték hét lakat alatt, sőt, az is lehet, hogy ők írták. A Manowar az élő példa, hogy a szigorúan limitált verbális eszköztár nemcsak politikai, de metálzenei sikereket is hozhat. Persze lehet itt vicceskedni, de az igazság az, hogy a metál-himnusz mint fogalom hozzájuk kötődik, és bizony nem egyet, nem is kettőt írtak az idők során. Mind közül a legnagyobb a Warriors Of The World United, és akinek nem dobban nagyobbat a szíve ha meghallja, az égesse el a felvarrós farmerdzsekijét. Abban sem hétköznapiak, hogy náluk a minőség mindig első osztályú, legyen szó hangzásról, lemezborítókról vagy koncertekről.
Ajánlott lemezek: Kings Of Metal (1988), de esetükben duplán igaz, hogy bármely másik is tuti tipp
12 – Kamelot
Húszas listánk utolsó amerikai versenyzője a finomabb, progresszívebb irányt képviseli. Ha a Manowar feltüzeli a hallgatót, a Kamelot (csak egy makett) inkább pihenteti. Gyakran csempésznek fogós dallamokat a szerzeményeikbe, az ajánlott fogyasztási mód mégis az, ha egy nyugodt szobában, rendes cuccon vagy fülhallgatóval élvezzük. A Kamelot tagjai gyakran vendégeskednek vagy kisegítenek más csapatoknál, és hozzájuk is jönnek vendégek, leginkább énekesek. Ez nemcsak a repertoárt színesíti, de egyben biztos jele annak, hogy a zenészek jófejek, könnyű velük együttdolgozni. És egy kis érdekesség: a Forever című daluk fő motívuma Grieg: Peer Gynt-jének egy részletén alapul.
Ajánlott lemezek: The Fourth Legacy (1999), Karma (2001)
11 – Helloween
Amikor Joacim Cans Hammerfall énekes úgy definiálja magukat, hogy „igaz német heavy metal Svédországból”, akkor valójában a Helloween-re gondol. Amikor 1997-ben berobbantották a műfaj második hullámát, a Helloween szolgáltatta hozzá az öntőformát. Amit a két „Keeper” albumon lefektettek az akkor még nagyon fiatal zenészek, az a mai napig megkerülhetetlen hivatkozási alap, sokan innen eredeztetik a power metal létrejöttét. Hogy miért „csak” a 11-ik helyre kerültek? Nos, a Helloween nem tudta igazán kifutni magát. Kai Hansen gitáros már a Keeper II. album után lelépett, és megalapította a Gamma Rayt (SPOILER: erről még lesz szó). De a belső viszályok nem csitultak, mindezt üzleti bénázások is tetőzték. Végül Michael Kiske énekesfenomén is kilépett, sőt, hosszú évekre hátat fordított a metálzenének is. A helyére a rokonszenves Andi Deris került, akivel inkább hard rockos irányba mozdultak el. Persze azóta is születtek remek dalaik, de a csodát nem sikerült megismételni. Eddig, ugyanis pár éve egy nagy összeborulást követően visszahívták a régi zenészeket, és most két és fél énekessel és három gitárossal készülnek a visszatérésre, idén jön a lemez is. Én örök optimistaként azért reménykedem…
Ajánlott lemezek: Keeper Of The Seven Keys: Part I (1987), Part II (1988)
Hamarosan folytatjuk.