RockStation

Albumsimogató: Sum 41 - All Killer No Filler (Island Records)

2021. február 07. - KoaX

allikker.jpg

Ha azt hiszed, hogy a kétezres évek eleje most volt, amikor még zselézted a hajad, bő nadrágban jártál és csak a gördeszkádnak éltél, és bömböltetted éppen a Fat Lip-et akkor kisapám tévedsz! Sajnos a Sum 41 legendás All Killer No Filler debütlemeze is idén lesz HÚSZ éves lesz. Hova tűnt ez a húsz év, mi? Figyelem, a nosztalgiaexpresszről nincs leszállás! Indulunk a huszonegyedik vágányról!

Ha olvastad a P.O.D.-s visszaemlékezésemet, akkor vágod,hogy én 2001-ben kis bőgatyás, baseball sapkás gördeszkás hülye gyerek voltam. Mondjuk sokak szerint, csak a ruhatáram változott, de most nem is ez a lényeg. Az ezredforduló után, a huszonegyedik század beköszöntével a pofánkba kaptunk egy olyan zenei hullámot, amiről senki se gondolta volna, hogy ennyire meghatározó lesz: Limp Bizkit, Payable On Death, Puddle Of Mudd, Linkin Park, SOAD, Alien Ant Farm, Papa Roach... Pár név azok közül, akik valami felejthetetlent raktak le az asztalra, mégsem bírtak (feltétlen) nagyobbat, jobbat alkotni azóta sem.

A Sum 41 számomra azért volt extrán szimpatikus, mert a Fat Lip klipjükben olyan kívülállónak tüntették fel magukat, amilyenek legbelül én is éreztem magam. Azt éreztük, hogy ezzel a kívülállósággal tartozunk valahova. Nem mellesleg gördeszkáztak, mint Mi. A lemez amúgy rendkívül érdekes a számomra, mert a maga harminckét percével, nem mondható hosszúnak, de mégis alapmű lett az évek alatt. Valahogy a dalok ott maradtak a fejünkben és bizonyos időközönként csak előkerülnek. Pár évvel ezelőtt a gördeszkát is előszedtem kicsit aktívabban és akkor marha jót tudtam gurulni az albumra. De kanyarodjunk rá az All Killer No Filler-re, ami a mai napig már több, mint kettő millió példányban kelt el, ezzel kivívnia a platinalemez státuszt magának.

sum31.jpg

A zenekar sikerének szerintem kulcsa, hogy jó időben voltak nagyon jó helyen. Miközben a Slipknot és a hasonló zenék egyre nagyobb teret nyertek, szüksége volt a zenehallgatónak valami parasztra. Erre meg a kanadai srácok zenéje tökéletesen megfelelt. A frissen csatlakozó Cone McCaslin basszusgitárossal a zenekar elnyerte a mára már legendásnak hívott formációját és kezdetét vette a világuralom a skatepunk színtéren. Az album a világon összesen ÖTVENNYOLC-féle kiadást élt meg az évek alatt. A nagy sikert három kislemez (a videót is kapott dalok), a Fat Lip, az In Too Deep és a Motivation előzte meg. A zenekar nem pöcsölt sokat, egyből az introként szolgáló Introduction to Destructionnel tiszteleg a brit Iron Maiden előtt, hogy aztán a képünkbe robbanjon a Nothing On My Back. Kőegyszerű négyakkordok, amik egy olyan refrént kaptak, amit az iskolapadban hátul ülő, radírt rágó Lacika is könnyen megjegyez magának. Sőt még a fejében is megmarad a refrén, ami nagy dolog az ő szintjén. Ha azt hinnéd, hogy a dal egy-két gyors tekeréssel le van tudva akkor tévedsz, mert a srácok nem szartak be. Rögtön az első dal közepén Steve levág egy olyan dob kiállást, hogy azt még Tommy Lee is csak nézte az elején, erre pedig azért volt szükség, hogy utána totál magába habarítsa Mr. Avril a csajokat a kis lágy dallamos énekével. Na, persze nem csak a csajokra gondoltak az első dalban, ahol a lágy résszel meglágyítják a felnyírt hajú lányokat, hanem a tizenéves kis srácok is kapnak a képükbe, hogy a dal végén teli torokból lehessen ordítani. Igen, így toltam én is anno, a kisszobában otthon. Ja, azt nem mondtam, hogy a szakításról, az ez utáni szenvedésről szóló szöveg még inkább elkapja az első szerelmi csalódásuktól szenvedő tizenéveseket. Tökéletes nyitány, remek megoldás, mi jöhet még?

Hát apukám olyan BPM (bit per minute)-ben megírt dal, amit akár Joey Jordison is dobolhatott volna, amikor még szebb napokat látott a dobcájg mögött. A Never Wake Up iszonyatos tempóval lett megáldva és a maga Henry Rollins hangulatában maga alá söpör, egyik másodpercről a másikra. Ez a dal, amúgy akár szerepelhetett volna az egyik Tony Hawk játékban is, akkor tutira felkaptuk volna rá a fejünket. Vagy szerepelt benne? Nem emlékszem teljesen, sorry, húsz éve volt.... Na, de hallgassuk tovább, mert jön az a dal, amit nem játszott szerintünk elégszer a Viva TV, a szerkesztők meg tutira halálra unták már a klipet. Jaja, itt van a Fat Lip, aminek a főriffje annyira visz magával, hogy egyből bólogatok még most is, anno pedig ezerrel ugráltunk rá. A lázadásról szóló dal, nyálas közép részét a Don't count on me, I'll do it again ki nem énekelte anno, azok közül, akik kicsit is vevők voltak a rockdiszkóra?  Vagy valami hasonlóra... A srácok a rappes betétek ellenére hűek maradtak a skate-punk attitűdjükhöz és megalkották "A SUM41 DAL"-t. Egy generációnak lettek ezzel a példaképei és szerintem, azóta se telhet el úgy egy rock diszkó, vagy akár az ő koncertjük, hogy ez a dal ne csendült volna fel. Azért meg kell jegyezni, hogy itt a klipnek is nagyon nagy ereje volt, sőt talán a dal enélkül a videó nélkül, ahol mindenki szarik mindenre, csak tombol, talán nem robbant volna ekkorát. De ez van, a Ghost is pörög a sátánista mítosszal, a Slipknot is befutott a maszkokkal, így ennek is helye van a rocktörténelemben. A Rhythms nekem soha nem volt nagy kedvencem, de az elején a pörgős dobot, akár Travis Barker (Blink 182) is tolhatta volna. Úgy néz ki, hogy ebben az időben az ilyen őrült pergetések fénykorukat élték. Azt amúgy mondtam már, hogy a dobosról, Steve-ről csomó ideig azt hittük, hogy Steve-O a Jackass-ből? Aztán leesett, hogy nem, miután megnéztük huszadszorra is az In Too Deep klipjét. Ő egy tök más arc, de ettől még bírtuk. A lemez második klipes dala a Motivation. Egyszerű, punkos, szokásos négy akkordos dallamok, de Deryck gyönyörűen elviszi vinni az egész dalt a sajátos kis énekével. Ez a dal annyira alap, hogy akár most is megszülethet egy kis pincében, vagy egy eldugott faluban, de mégis ott van benne a nosztalgia, a hangulat, ami miatt még most is bírjuk. 

A lemez feléhez elérve jön A KLIP. Emlékszem ez volt az a videó, amit még a nagyfaternak is megmutattam, hogy Papa, nézd meg, ezek tökre gyagyásak és közben a zene is jó!  Az In Too Deep-et imádom, ha meghallgatom az albumot, most is kétszer pörgetem le! Ez egyáltalán nem változott az évek alatt. A műugrós klip, ahol a helyi szépfiúkat alázza le a zenekar, az egyik, ha nem a legjobb daluk. Klipből biztos, hogy soha nem alkottak nagyobbat, de más bandából sincsen sokkal több, vagy hasonló, aki ennyire mókásat tudott volna összehozni. Nézzétek meg, ide is rakom, és mondjátok azt, hogy szar... Na, de a zene... A totál egyszerű kis pötyögés és a dallamos ének, ami olyan félvállról vehetően jön, egyből magával ragadja az embert, hogy aztán teli torokból ordítsa a refrént húsz év után is! Meglep bárkit is, hogy ez is egy szerelmi csalódásról szóló dal? Szerintem senkit, miről is énekelhetne, egy alig negyvenkilós gördeszkás punk? De még így is mindenki magáénak tudja érezni, mindenki vissza tud emlékezni az első nagy csalódásra, amit megpróbált felmelegíteni. Habár a mondás szerint úgy csak a töltött káposzta jó, én azt sem szeretem, szóval nem így azonosultam a dallal. Ettől függetlenül Dave lenyom egy olyan szólót a benne, hogy azt a tupírmetal zenekarok is megirigyelhetnék. Nem vagyok én igazán nagy kritikus, hogy ítélkezzem, de ennél a szólónál elismerően biccentettem, mert hozzátesz a dalhoz. Nem önmaga fényezése a cél, hanem sokkal inkább a dal toronymagasra építése, ami sikerült is. Pedig én nem szeretem a szólókat...

Mindenki életében volt egy NAGYBETŰS nyár, a Summer erre segít emlékezni. Ha most írnám a kritikát a friss lemezről, erre a dalra mondanám, hogy a refrénje miatt biztos, hogy a koncertprogram kiirthatatlan darabja lesz. Na, nem kell aggódni itt sincsen túlgondolva semmi gitár, de a wooohohoooohoooooo annyira visz magával, hogy azzal megvesznek még most is kilóra, még akkor is, ha az elmúlt húsz évben tuti többet nyomok - egy húszassal. De talán ebben az időben ehhez értettek a legjobban ezek a zenekarok. Egy apró, pici riffel, díszítéssel tudtak olyat alkotni, amin most erőlködik a fél világ és még csak a közelébe se érnek egy ilyen dalnak, pedig tényleg atom primitív az egész, a szó jó értelmében. Itt jön ki az, hogy néha a kevesebb az tényleg több. Lehet gondolkodni, de mi közben továbbmegyünk egy olyan dalra, aminek a nyitó témája megmozgatja a nyakakat, de aztán hagy egy kis időt, hogy kifújjuk magunkat. A lightosabb Green Day-re hajazó refrént a Handle This elnevezésű dal birtokolja. Mondjuk, így belegondolva ennyi év után, ezt a dalt tuti irigyli a zöld napocska is. Lehet, hogy azóta sárgák az irigységtől (nem). Az utolsó tíz percben a srácok már kicsit másfelé kezdtek el kalandozni. Ezt mutatja a  Crazy Amanda Bunkface című dal is, ami az egyetlen szerzemény a lemezen, amit én leszedetnék róla, mert egy töltelék, felesleges baromság. Kész, köszi. Az All She's Got a lemez vége felé haladva tökéletesen mutatja, ha eddig nem vált volna világossá, hogy a dallam és a punk tök királyul megfér egymás mellett és ehhez ezek a gyerekek nagyon értenek! Kész, passz, mindenki mehet a saját dolgára, csak még előtte hallgassa meg a Heart Attack című dalt és a lemezt záró Pain For Pressure-t. Utóbbit azért, mert ez egy olyan Maiden tisztelgés, ami a lemez elején is hallható volt, csak erre abszolút nem számítasz! IMÁDOM, jobb zárása nem is lehetne egy ilyen klasszikus albumnak.

Szóval itt a vége az All Killer No Fillernek. Mostanában sokszor előkerült és még mindig nem unom az albumot, sőt szerintem még pár napig pörögni is fog, amíg rá nem kanyarodok valami hasonlóra. Nagyon élem most ezeket a húsz éves albumokat. És tudjátok mit? Éljétek Ti is mert marha jó dolog ilyenkor nosztalgiázni, ha már úgy se csinálhatunk semmit!  

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6916408586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum