RockStation

Joel Hoekstra’s 13 – Running Games (Frontiers Records, 2021)

Mit jelent az, hogy autós zene?

2021. február 24. - moravsky_vrabec

joel-hoekstra-13-cover.jpeg

Joel Hoekstra neve leginkább a Whitesnake rajongói számára lehet ismerős, őt láthattuk a legutóbbi budapesti koncerten is. Az éppen 50 éves gitáros megfordult sok más zenekarban is, a magunkfajtának talán a Night Ranger vagy a Trans-Siberian Orchestra a leginkább releváns. Most a legfrissebb szólólemeze miatt gyűltünk össze, amit Joel Hoekstra’s 13 név alatt adott ki a Frontiers Records, a dallamrock kiadványok zászlóvivője.

Ha valakit ilyen rangos projektekbe hívnak, mint a fentebb felsoroltak, az két dolgot jelent. Nyilvánvalóan mestere a hangszerének, Coverdale bácsi vagy a legendás Jon Oliva nem dolgozik nyeretlen kétévesekkel. Emellett – és talán ez még fontosabb – a személyisége is olyan lehet, hogy könnyű vele dolgozni, vagy éppen egy többhetes turné alatt összezárva lenni. Tegyük még hozzá, hogy Joel dalszerzőként is munkálkodik, a legutóbbi Whitesnake albumon is besegített, nem is beszélve a szólómunkáiról. Eddig 4 albumot készített, amiből három instrumentális, a negyedik, már Joel Hoekstra’s 13 név alatt, énekes album, ahogy a mostani is.

Most, hogy lett egy kis ideje, újra felhívta az 5-6 évvel ezelőtti szólólemeze közreműködőit, akik igent mondtak (újabb jó előjel), és ebből lett a Running Games album. Normál esetben nem szaporítanám a szót a „Joel barátai és üzletfelei” name-droppinggal, de itt fontosnak érzem. Nem akárkikről van ugyanis szó. Joel nemcsak gitározott, de ő volt a zeneszerző, szövegíró, és felügyelte a produkciós munkákat is. Az énekes Russell Allen a Symphony X-ből. Ha már progmetal, itt van Derek Sherinian, aki egy ideig a Dream Theater billentyűse volt, a ritmusszekciót pedig Vinnie Appice és Tony Franklin alkotják, szintén kipróbált veteránok. Adott hát egy kreatív, rokonszenves gitáros, mellette rutinos, jó nevű zenésztársak. Minden megvan, hogy képletesen odacsapjanak az asztalra, és letegyék az év hard rock lemezét, nem? Nos, hát izé.

Mindenféle bevezető nélkül, jó kis befeszülős riffel indul az album, a Finish Line dallal. Készült hozzá egy animációs videó is, ez volt hivatott felvezetni a kiadványt az elmúlt hónapban. Gazdagon hangszerelt, középtempós, dallamos szerzemény, külön élvezet, ahogy a szólóban Derek és Joel felelgetnek egymásnak. A második tétel (I’m gonna Lose it) jól mutatja, hogy ez mégis egy gitáros szólólemeze; a riff emlékezetesebb, mint maga a refrén. A harmadik, lassú középtempós Hard to Say Goodbye sem kényeztet ragadós dallamokkal, legalább van alkalom megfigyelni, milyen jó a hangzás, különösen a gitároké.

Joel nem spórolt a témákkal, sok helyre jutott egy kis díszítés, hangszeres finomság, még sincs az az érzésünk, hogy túlírta, túlgitározta volna a dalokat. Zenekockáknak, gitáros-palántáknak igazi csemege lehet, egyben lecke jóízlésből. Érdemes elkérődzni a részleteken, mondjuk a Heart Attack dalban. Már a bevezetőben különleges harmóniák vannak, a középrész után pedig elszabadul a „ki kap hamarabb ínhüvelygyulladást” verseny. Ezt a dalt egy Whitesnake albumon is el tudnám képzelni, ahogy a következő Fantasy-t is, ami mintha az ikerpárja lenne. Az egész csomag annyira brit, hogy utána is néztem, nincs-e Angliában is egy Iowa City, de nincs, Joel tősgyökeres amerikai.

Akiknek hozzám hasonlóan az a becsípődése, hogy hard rock lemezekre emlékezetes dallamok dukálnak, annak a Lonely Days jelent kapaszkodót. Ha egy kevés hangom is lenne, ezt énekelném a zuhany alatt, de a refrén hajlításai kifognak rajtam. Russell Allen-nek bezzeg megy erőlködés nélkül. Több dalban azonban, különösen a lemez második felében, inkább a Dio-féle énekstílust hozza. Itt kell bevallanom, hogy a rockrajongóknak nem abba a 90 százalékába tartozom, akik leborulva imádják Dio munkásságát. Akárhányszor meghallom – minden tiszteletem mellett – csak arra tudok gondolni, hogy istenem, nehogy sérvet kapjon a nagy erőlködésben. (Bocsánat a RJD kisegyház minden fanatikus tagjától.) A Running Games utolsó harmadában a kevésbé karakteres dalok vannak, ugyanakkor ezeket is jó hallgatni, részleteiben finomak mind.

joel_hoekstra_13.jpg

Úgy adódott, hogy az ismerkedést az autóban kezdtük, fel is jegyeztem magamnak, hogy ez olyan autós zene. Aztán egy délutáni ejtőzés alkalmával betettem otthon, és a first lady is ugyanezt mondta, hozzátéve, mennyire tetszik neki. De mit is jelent az, hogy autós zene? A sofőrnek (nekem) olyasmit, ami nem nagyon vonja el a figyelmet, elvan magának a háttérben. Az utasnak inkább azt, ami enyhíti az utazás unalmát, hangulatos, szórakoztató. A Running Games-re igaz mindkettő, attól függően, miképpen hallgatjuk. Ha a körülmények ideálisak, és oda tudunk figyelni, szeretni fogjuk. Ha csak háttérben hallgatnánk, arra is alkalmas, mert nincsenek gyenge pontjai, kellemes, nem fog zavarni. De az is igaz, hogy egy idő után egyszerűen unalmassá válik, a legtöbb dalból hiányzik a karakter, a fogós dallam.

Nem kell ám mindent megjelentetni – ez volt a cikk eredeti címe. Aztán megenyhültem, mert méltatlanul szigorú lett volna. A Running Games ugyanis nem fércmunka. A műfaj kiválóságai örömzenélnek rajta, és aki szereti a brit gyökerű, blues-os hard rockot, vagy Dio bármelyik zenekarát, hallgassa meg bátran, nem bánja meg. Nekem sok a tucatnyi dal és a majdnem órányi játékidő, de el tudom képzelni, hogy később majd újra előveszem. Most azonban, hiába kezdeményeztem kitartóan a barátságunkat, az az érzésem, hogy Joel ezt a lemezt elsősorban magának készítette, és nem a közönségnek.

35kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2416434858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum