Robert, az élőhalott megint támad. Még csak a húszas évek elején járunk, de a kedvenc horrormániás énekesünk és zenekara máris új anyaggal rukkolt elő. Igaz, hogy az előző lemez óta eltelt lassan öt év, mégsem számítottunk arra, amit a The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy nyújtott.
"Hé, öreg! Neked, hogy tetszik az új Rob Zombie lemez?" Hangzott kérdésem az örök Rob Zombie fanatikus arcnak (tudom, hogy magadra ismersz Ricsi). A felemás válaszból tudtam, hogy eljött az én időm! Nem is értem, hogy minek pörögtem rá erre az anyagra előzetesen, amikor az elmúlt tizenöt évből talán két dalt tudok a halott bácsitól felidézni. Mondjuk a Dead City Radio and the New Gods of Supertown egy marha király dal, ezt ma is így gondolom. Visszatérve, közöm nincs az öreghez, a filmjeihez se sok, pedig imádom a klasszik horrort. De valamiért a 2014-es Aerodrome fesztiválos buli előtt készített interjú úgy megfogott az öreggel (azt ITT olvashatjátok), hogy a mai napig nem bántam meg, hogy őket választottam az A38 Hajós Crowbar koncert helyett, noha méltatlan időpontban lépett fel a horror brigád, de ez már egy másik story. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy valamit mutasson ez a zenekar, hiszen ennyi év távlatából már nem lehet a szép emlékű lemezek farvizén elevickélni. John 5 egy iszonyat király gitáros, aki a tehetségét rejtegeti, és sokszor csak prüntyög, ahelyett, hogy igazi riffeket produkálna. Pedig tényleg egy igazi tehetség, még akkor is, ha úgy verekszik, mint egy hisztis óvodás
De hagyjuk is a múltat, térjünk rá az új anyagra. A csili-villi borítón már meg sem lepődtem.Ha valaki a vinyl verzió mellett fog dönteni, akkor lesz mit nézegetnie, bogarásznia. Mondjuk nekem a betűtípus és a zöld Zombie bácsi szimpatikus. Ha megoldottad a matek egyenletet, elolvastad az összes apró feliratott, megnézted a képregényes foltokat, és a koponyákat, akkor jöhet a lemez.
Ahogy a tracklistre néztem azt mondtam, hogy ezek nem normálisak, egy igazi barom vagyok és soha nem fogom ezt az anyagot végighallgatni. Halkan megjegyzem, hogy ezen a napon még háromszor lepörgött a lemez. Azért a TIZENHÉT (igen, 17) dal marha soknak tűnik, de éreztem én, hogy lesznek itt csalafintaságok, és nem tizenhét eposzra kell számítani. Az intrónak is nevezhető Expanding The Head Of Zed semmi extrát nem nyújt, mondhatjuk simán, hogy totál felesleges, de hát ez van, nem indítunk túl erősen. Aztán jön a The Triumph Of King Freak (A Crypt Of Preservation & Superstition). Innen is üzenem nekik, hogy a rövidebb dalcímekkel nincs szarrá szívatva a szerkesztő! A dal első percében nem igazán történik semmi a csörgőzésen kívül, meg azon túl, hogy Ginger Fish behoz egy tamos témát, de aztán hirtelen egy olyan zakatolós riff jön a képünkbe, Rob énekével, hogy erre vártam évek óta. Ha ilyen dalok lesznek a lemezen, akkor még a kocsi lejátszójába is bekerülhet a lemez, gondoltam ekkor. És azt hinné az ember, hogy a meglepetések később fognak jönni, de a francokat. Kapunk egy ízes szólót, amit egy olyan scratches sampler betét követ, amit a kétezres évek elején kb. bárki használhatott volna, de ezzel még nincs vége a dolognak, mert erre a betétre épít rá John 5 egy olyan METALISTEN riffet, amit csak a nyolcvanas években lehetett hallani. A levezető témát én csak Miami Vice hangulatnak hívom. Mondhatjuk, hogy ezzel a dallal megjött a kedvem. Az egyik kiemelendő tétel a lemezen a Shadow Of The Cemetary Man. Itt is mertek újítani a hangzáson, és a sima egyszerű kettőnégyes alapra remek hangulatot húztak rá. Az egész olyan, mintha egy amerikai vurstliban járna az ember. Totál egyszerű dal, amire simán lehet majd ugrálni koncerten (ha végre oda jutunk megint). Amelyik dalban szerepel a rádió szócska, azzal tuti nem lesz bajom. Noha a A Brief Static Hum & Then The Radio Blared sokkal inkább csak egy átvezető, egy hangulatkeltő szerzemény, nekem nagyon bejön. Az egész nincs egy perces sem, de olyan gitárhangzás van benne, ami felkelti az ember figyelmét, azt érezi, hogy újra és újra hallani akarja azt a soundot. Sejtelmes, rejtélyes, egyszerűen lebilincsel. Megint ezek a rohadt hosszú dalok, de ha már beszéltünk amerikai feelingről, akkor ezt a dalt is ki kell emelni.
A 18th Century Cannibals, Excitable Morlocks & A One-Way Ticket On The Ghost Train (rohadj meg Rob ezek miatt a címek miatt) egy iszonyat countryba oltott dal, ami néhol megvadul egy kicsit. De nem is ez a móka benne, a country alap magában nem is mozgatna meg. Sokkal inkább az, hogy az egészre egy kis nintendo sound van ráültetve, amitől folyton röhögnöm kell, és nem mellékesen a gyerek is odavan ezért a dalért. Hiányzott már egy kicsit a tempó? Úgy érezted, hogy sok a kísérlet, és kellene pár riff? Akkor az album felénél majdnem jön a te dalod, ami tökéletesen képviseli azt, amitől Rob Zombie egy remek előadó (?) zenekar (!) A The Eternal Struggles Of The Howling Man képében ismertem meg azt, ami hiányzott. Már amikor kezdek beleülni a dalba, élvezem a sodró riffeket, akkor kapok egy olyan krémes, 90-es évekbeli wah pedálos témát, amit hirtelen nem tudok hova rakni. Nem is értem, hogy mi van, így visszatekerem a dalt. Van meglepetés rendesen, és nem azért mert a pelenka nélküli úr éppen lepisilt. Hogy lehet egy ilyen témát oda pakolni? Hogy lehet a dalt egy olyan elmebeteg zajos résszel lezárni? Hogy lehet ennyire jó hangzást megalkotni? És miközben ezen gondolkozol már el indult a The Much Talked Of Metamorphosis akusztikus témája, ami egy gyönyörű szerzemény, de megint nem tudod hova rakni.
A legelső dal, ami megmaradt az agyamban az a The Satanic Rites Of Blacula. A lemezen a lehető legjobb helyre pakolták be, hiszen így nem lóg ki a sorból. A dal elején hallható kis okoskodás, hogy hogyan is kellene szólnia a dobnak. Imádom az ilyet, a kis próbaterem hangulatot, már ezzel megvett a dal magának. De tényleg a lehető legjobb helyre pakolták, így újra visszatér a lendület a The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy-be. Ez a lendület megmarad már, noha a Boom-Boom-Boom egy olyan lassú tétel, amit max egy füstös bárban rakhat be az aktuális DJ. John5 megmutatja, hogy a lassú témákhoz is ért, és amitől megint csak különleges lesz a szerzemény, hogy a sampler keményen dolgozik, így a hangulat még inkább magába szippant. Így a végénél még el kell mondanom, hogy a Get Loose elején halható, Távol-keleti téma annyira elkap, hogy tökéletesen felébreszt, ha bealudtál volna. Mondjuk erre kicsi az esély hiszen az ilyen lemeznél az ember egy percre sem szunnyad. Milyen érdekes, hogy mostanában az ilyen és ehhez hasonló témákat előszeretettel veszik elő a zenekarok. Mondjuk ez egyáltalán nem zavaró, mert egy extra különleges ízt ad, az amúgy zakatoló riffeknek. A lemez legutolsó dalával a legjobb nótához érkezünk el, amiben olyan szóló van, hogy bepisi, bekaki, pedig nem szeretem a szólókat. A Crow Killer Blues mindent ötvöz. Ebben a dalban találhatóak a lemez legjobb metal riffjei, illetve olyan lájtos témái, amiket emlegetni fogom tíz év múlva is.
Így a tizenhét dal végére érve azt mondom, hogy ez lesz az a lemez, amiről úgy fogunk beszélni, hogy Rob Zombie visszatérése a köztudatba. Ha erre nem kapnak rá az emberek, akkor semmire. Akkor le kell rakni a mikrofont és csak a kamera mögött pörgetni tovább a horroripart. Én nem tudok betelni vele, pedig nagyon másmilyen hangulatú zenéket tolok mostanában. Örülök, hogy szembe jött velem, és remélem, hogy sok ilyen albumunk lesz még az évben!
Béke, Szeretet, Metal
