Élőzenés szempontból ez az év is szar. Nem tudjuk, hogy mikor lesz újra az, hogy a koncert után sípoljon a fülünk másnap reggelig, nem tudjuk mikor lesz az, hogy koncert után még két órát kell vezetni, hogy hazaérjünk hajnalban, hogy két óra alvás után melózhassunk. Ezekben a nehéz időkben igazán ránk fér, hogy legalább hallgassunk valami finom új muzsikát. Ezért vártam az új Eyehategod lemezt, amit eszméletlen lendülettel kezdtem el hallgatni. Nézzük is meg, hogy milyen lett az A History Of Nomadic Behavior.
Soha nem voltam egy hatalmas Eyehategod rajongó. A közel harminchárom éves zenekar mindig időszerűen jött elő, de olyan halálosan mély benyomást soha nem tudtak tenni rám. Aztán, amikor a Dürerben játszottak ott valami megreccsent bennem. Mai napig nem tudom miért, de az a koncert mély benyomást tett rám, és nem is a dalokra emlékszem, hanem sokkal inkább egy érzésre, ami akkor átjárt. Emiatt vártam iszonyatosan az idei, friss anyagot, a History Of Nomadic Behaviort.
A legutóbbi self-titled album óta, ha jól számolom eltelt hét év, ami a zenekar életében nem volt hétköznapi. Májátültetés, idegösszeomlás, mexikói késelés, komoly drogproblémák és amiről még nem is hallottunk. Mondhatjuk, kész csoda, hogy ez a zenekar még egyben van és működik. Nem tudom pontosan mitől, talán az életstílusuktól, de ez a zenekar kultikussá vált. Valahogy egyértelmű, hogyha jönnek akkor látni kell őket. Mondjuk ebben benne van az a tény is, hogy fingja nincs az embernek, hogy látja-e őket még egyszer az életben. Ami erre nálam végkép ráerősített, hogy Mike a májtranszplantáció után egy koncerten "csak" másfél-két üveg bort iszik, hiszen "csökkentette" az adagját. Na, mindegy is.... Itt ez a COVID-os szar időszak és ilyenkor mindenképpen szükségünk van jó albumokra, amik lekötik az embert, elterelik a figyelmét arról, hogy gőze sincs mikor szabadulhat a négy fal fogságából. Így voltam én is, kell egy kis mocsok, kell egy kis szenny, hogy erőre kapjak.
Azonban pofára kellett esnem. Már az előző Eyehategod album sem tetszett, de ez a mostani egyenesen szenvedés. Persze, nem olyan értelemben, mint az In The Name Of Suffering esetében. Mocskos, overdrive-os hangzást kapunk az arcunkba, csak az a baj, hogy ez nem az a kosz, amire szükségünk lenne. Stúdiós megszólalás, anélkül a leheletnyi por nélkül, ami kellene, ami nélkül nincs meg az az EHG hangulatom, mint anno. Az ének egyenesen túl tiszta, és gyenge. Noha Mike soha nem az énekesi képességéről volt híres, de koncert után tudod jól, hogy nem így szól a hangja, érzed, hogy ez túl van polírozva. Ez a megfelelő szó. Ez a lemez polírozott. Az olyan dallal, mint a Three Black Eyes próbálják a régi idők hangulatát idézni, de be kell látni, hogy ez csak próba. Más ez a zene, ami nem is lenne baj, ha nem erről a sludge bandáról beszélnénk. A Current Situation elején hallható gerjedés például engem így lemezen kimondottan idegesít egy idő után. Pláne így ezzel a megszólalással. Az artikulálatlan értelmetlen ordításról meg nem is beszélek. Felesleges, tölteléknek érzem. Csak azért, hogy húzzuk az időt még egy kicsit. Pedig, amikor kijött a High Risk Trigger annyira sok reményem volt az albummal kapcsolatban. Abban a dalban ott van az az érzés, amit azon a koncerten is átéltem. De úgy néz ki, hogy csak erre a rövid pár percre tapasztalhatom ezt és ami a legrosszabb, hogy a lemez felénél járunk, és a hatodik dal után a lemez totál érdektelenségbe fordul át. Úgy érzed, mintha már órák óta húzna lefelé a mélybe, de nem a jó értelemben. Alig várod, hogy lepörögjön az utolsó dal, és szabadulhass az egésztől. Apropó utolsó dal, Everything, Every Day...A szöveg alapján nekem egyből a Tankcsapda jutott eszembe "leszarom a szobámat, nem csinálok rendet" gagyi szöveg, amit nem is értek, hogy miért került fel a lemezre. Egyszerűen egy iszonyatosan nagy, szürke zóna nekem ez az album. Nem értem, hogy ennyire jó zenészek, miért tolnak ki egy ilyet magukból?
Értem én, hogy támogatni kell az undergroundot, meg a klasszikus/kultikus zenekarokat, de amikor valami harmat gyenge azt is el kell ismerni. Persze, jöhetnek a csinálj jobbat, paraszt! kommentek, de lássuk be, ez a lemez nem méltó ahhoz a kultuszhoz, ami körbelengi a zenekart. Talán majd legközelebb......
Béke, Szeretet, Metal
