RockStation

Tomahawk - Tonic Immobility (Ipecac, 2021)

Sósavba mártott popzene

2021. március 29. - vinylwowww

ipc-235_large.jpgA közismerten italomán Mike Patton valószínüleg nagy rajongója az olasz konyhának is, ugyanakkor gond nélkül elfogyasztja (majd szépen visszaöklendezi ) saját cipőfűzőjét, ha a helyzet úgy kívánja. A Tomahawkban is ezek a szélsőségek adják egymásnak a kilincset, aztán a nagy jövés-menésben végül olyan albumok bírnak születni,  mint a friss Tonic Immobility.

Képzeljünk el egy olyan  skálát, aminek az egyik végén Patton tábornok szájbendzsózik, miközben sarokcsiszolón kíséri önmagát  (Adult Themes for Voice), a másikon pedig búgó hangon tanítja a szerelemre hallgatóságát (Lovage: Music to Make Love to Your Old Lady By). A Tomahawk valahol félúton keresendő, a Faith No More-tól kicsit balra, a Mr. Bungle meg a Fantomas után, de mindenképp a skála flexelős oldalán. Mondjuk az olyan tettes társak, mint Duane Denison gitáros (The Jesus Lizard), Trevor “mindenholottvagyok” Dunn basszer (Mr. Bungle, Melvins, Fantomas, Secret Chiefs 3, stb.) és a Helmet metronóm John Stanier, nem kifejezetten azt a részt stimulálják Mike Patton agyában, ahol az italo-pop lakik (és hála Istennek azt sem, ami az Adult Themes rettenetét szülte), ellenben mégis kihozzák egymásból a legjobbat.

8 év telt el az Oddfellows óta és bár állítólag a hangszeres rész már négy éve elkészült, Patton sok ezer ügyes-bajos dolga miatt a vokális oldal csak mostanra nyerte el végső formáját. Ez részben annak is köszönhető, hogy a Covid takarékra kapcsolta örökmozgó frontemberünk alatt a sparheltet, aki szerencsére nem egy ütvefúró basztatásával kívánta kitölteni a nyakába szakadt szabadidőt, hanem szépen felénekelte a Tonic Immobility-t.

És, hogy milyen lett a lemez? Tömören: fasza. A lemez is tömör (bő fél óra), de olyan húzása van, ami nem hagy hiányérzetet maga után. Staniert gondolnám a “projektmenedzsernek”, a tempót mindenesetre ő diktálja és hozza azt a lüktetést amit jól ismerünk a Helmetből vagy a Battlesből. Trevor Dunn-al alapból nagyon együtt vannak, Denisonnak meg ritka jó dolga van, ilyen alapokra szinte maguktól jönnek azok a remek noise-os, szörfös témák, amit csak ő tud egyedül.

Az albumnyitó SHHH!-vel a srácok berántják a láncfűrészt, aztán a Valentine Shine és a  Predators & Scavengers kettősével kezdetét veszi az aprítás. A Doomsday Fatigue ugyan visszavesz a tempóból, mégsem ülteti le a lemezt, inkább csak megágyaz az első kislemezként már bepromózott telitalálat Business Casualnak. Az ártalmatlanul induló Tatoo Zero-t Duane tépi szét, majd Patton rakja össze, de csak azért, hogy a végén Denison újra szetriffelhesse. A Fatback is erre a csendes-hangos formulára épül, suspens, aztán kitörés 3 percben, ami egyébként a dalok többségére szintén igaz, de ettől még nem lesz kiszámítható, pláne nem unalmas. Én mondjuk ezért (is) bírom őket, mert tudják mikor elég, és ettől lesz a Tomahawk befogadható(bb) a skálánk bal oldalán tanyázó Patton-projektek (supergroupok?) között. Apropó befogadhatóság: Trevor Dunn nyilatkozta, hogy szerinte ez az album most olyan poposra sikerült. Ez azért ne ijesszen el senkit, nyilván kizárólag Dunn értékrendjén belül igaz ez a kijelentés, de ne vitatkozzunk vele,  legyen akkor popzene...csak egy kis sósavba mártva.

A “B-oldalt” nyitó Howlie és Eureka azért kicsit árnyalja az összképet, bár a halk-hangos tematika itt is befigyel: az előbbi tulajdonképpen egy easy listening darab a la Henry Mancini, ami a végére megint csak tombolásba csap át, utóbbi pedig egy sejtelmes átvezető, mely remekül illeszkedik az Easy-t idéző Sidewinder elé, ami meg bármelyik Faith No More lemezen elférne. Az utolsó előtti Recoil egy látens reggae témára épül, ám -nem túl meglepő módon- ezt is szétcsapják a srácok, de csak azért, hogy megmaradjon a dinamika a döngölős Dog Eat Dogra

Zárásképpen még befér egy szevasztok (“We are Tomahawk, and we approve this message”), bár, hogy mi is ez az üzenet pontosan, azt mindenkinek magának kell megfejteni Patton társadalomkritikus többrétegű szövegeiből.

tomahawk_sunflowers_color_brighter_credit_eric_livingston.jpg

A végére egy kis technikai információ: kurva jól szól a lemez, meg lett keverve rendesen (szemben mondjuk az új Melvins-el amit valószínűleg a vendég wc-ben vettek fel Buzzék), így emiatt is tojik most 5 piros koponyát a nyuszi a Tomahawk zenekarnak.

 

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5316482628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum