A gyökerekhez való kötődés fontosságáról szól a harmadik Magma Rise lemez dalainak egy része, az impozáns borítókép szintén ezt sugallja. Más számok pedig veszteségeket, személyes tragédiákat dolgoznak fel. Ez a kettősség nem tudatos előzetes elgondolás volt; az élet hozta úgy, hogy Holdampf Gábor énekes-basszusgitáros az utóbbi felé igazította az anyag szövegi koncepcióját. Mindez máris előrevetíti, hogy az előző teljes album után nyolc (!) évvel megjelent To Earth to Ashes to Dust – az utolsó kiadvány, az At the Egde of the Days EP is 2017-ben jött ki… – a csapat eddigi legmélyebb alkotása.
A fenti megállapítást a zene is alátámasztja. Nem ez a legsúlyosabban megszólaló eresztés Gáboréktól, itt a két hathúros által játszott harmóniák, az ikergitáros témák kaptak minden eddiginél több teret. Ezzel együtt a To Earth…-ről ismét a Magma Rise-ra jellemző, méltóságteljesen hömpölygő doom folyam zúdul ránk, csak másképp méltóságteljesen. A debütáló (bár a tagok gazdag múltja miatt akár egyfajta újrakezdésről is beszélhetnénk) Lazy Stream of Steelen lerakott alapokra építkezve a The Man in the Maze-re kerekebb, összefogottabb szerzeményeket sorakoztatott fel a banda, most pedig sikerült a fogósságot még magasabb szintre emelnie. Hegyi Kolos – a másik hajdani Mood tag Gábor mellett – és Herczeg László gitárduója, mint azt az imént fejtegettem, eleve vastagon hozzátette ehhez a magáét, de az énekdallamok, vokálmegoldások megformálása is az eddigieknél nagyobb műgonddal történt. Szóval nem a kvartett legsúlyosabb albuma ez, viszont az eddigi legaprólékosabb, legkidolgozottabb Magma-munka.
A dalgyűjteményt Eric Wagner (ex-Trouble, The Skull) hangja foglalja keretbe. Az irányzat ikonikus énekese Henry Scott Holland kanonoknak az elmúlásról szóló gondolatait tolmácsolja. A „Whatever we were to each other, that we are still” szavak templomi orgona aláfestésével hangzanak el, s ebből bontakozik ki, majd indul be a jellegzetes riffeléssel a címadó tétel. Drámai ereje folyamatosan érezhető, a lezárás különösen szívszorító. A záró, billentyűvel színezett Et Filii meg messze nem puszta outro, ugyanakkor nem is egy hagyományos szerkezetű darab. Az énektémák éppenséggel Wagner úrtól is származhatnának, az ő szerepe azonban ismét a prózamondás, és a gyászos kontextus ellenére is lélekemelő hangulatban, a megnyugvás jegyében ér véget a lemez.
A kettő között pedig az eddigi legérettebb, legletisztultabb formájában tündököl a Magma Rise. Nem véletlenül a From the Heights fom the Ground lett a korong beharangozó nótája. Ha létezik doom metal himnusz, akkor ezt nyugodtan annak lehet titulálni. Emelkedett, de semmi esetre sem ömlengősen pátoszos szám az idősebb generációk élettapasztalatairól, a mai időkre is érvényes bölcsességéről. Az Into My Aeon az őserőt melankóliával párosítja hatásosan, a Man Shaped Void fifikás ütemváltásokra épül – Bánfalvi Sándor persze nem csak itt remekel, végig sziporkázóan dobol ezúttal is –, míg a Cloudcatcher és a Beyond Recall dallamosabb. Vagyis a stílus adta kereteken belül igen változatos lett a To Earth… Schmiedl Tamás az első, illetve utolsó dal kapcsán részletezett hangszerelési ötletekkel gazdagította az anyagot az MD Stúdióban, és a természetes, élettel teli megszólalás is az ő műhelyét dicséri.
Nyilván van, akinek a nyersebb, riffelősebb Magma Rise tetszik jobban, de én üdvözlöm az újítás szándékát és megvalósítását. Tömény doom metal esszencia harmincöt percben.
