RockStation

Cadaveres – Ars Moriendi (H-Music, 2021)

Minőségi underground gyalulás

2021. április 07. - moravsky_vrabec

arsmoriendi.jpg

A héten jelenik meg a Cadaveres hatodik lemeze, az Ars Moriendi. Amint az előzetes hírekből és az év elején nálunk megjelent interjúból megtudhattuk, úgy néz ki, ez lesz az utolsó hagyományos értelemben vett album a zenekar katalógusában. Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy előzetesen megkagylózhattuk, lássuk, milyen lett.

A Cadaveres kacifántos pályafutása eddig sem szűkölködött tagcserékben, és a közelmúltra is kijutott ezekből. A legfontosabb az énekesi poszton történt, két éve már Pápai Zsolt rezegteti a membránt. A vele készült első két dalt már megmutatták a Sig(n)s kislemezen, a Ghost Riders és a #13 itt is szerepelnek. A felvezetés a Savages dallal és klippel folytatódott, de úgy tudjuk, jön még videó, legalábbis tavaly év végén kettőt forgattak a srácok.

Számomra a legjobbkor jött a Cadaveres anyaga, mert a sok év eleji soft rock és dallamrock után kellett már egy kis golyó-visszanövesztés. Valami friss, kemény (de nem keménykedő) betonmorzsolás – pont, mint az Ars Moriendi. A borítón és néhány dalcímben további latin kifejezéseket is találhatunk, ezek megfejtését rátok bízzuk, segítenek elmélyedni a lemezanyagban. (Tudtátok, hogy a Google fordító latinul is tud?)

Ősi magyar mondás, hogy ha jól szól a lemezed, kezdd akusztikus intróval. Hiszen úgy még nagyobbat dörren, amikor igazából elkezdődik. Itt is eljátsszák ezt a trükköt, itt is működik. Amikor megszólal a The Labyrinth fifikás riffje, minden hallgatónak az lesz az első reakciója, hogy

Aztakutyamegamacska, de bitangul szól!

Valójában nem pont így, de a fiatal olvasókra tekintettel finomítottuk. Hihetetlen energia szorult ebbe a dalba, eszményi  kezdés. Zsolt mindjárt legalább háromféle hangszínen szólal meg, és egyformán jól mennek neki a karcos és a dallamos részek. Persze nem most hallunk először olyat, hogy az üvöltős verzét dallamos refrén követi (ennek feltalálását Dino Cazares tulajdonítja magának), az a ritka, amikor mindkettő emlékezetes. Főleg az amerikai extrémmetál bandák szokták elalibizni a „rendes” éneket, de a Cadaveres esetében szó sincs erről. Majd’ minden dalba jutott egy ilyen fordulat, ami nemcsak karaktert ad a témáknak, de jól tagolja a lemez veszett sodrását.

Ha már sodrás, már következik is a Savages, amit videóról ismerhetünk. Reméltem, hogy a klip esetleg utal majd a Vadállatok című filmre, de sajnos nem volt benne Blake Lively, csak rendőrök, súlyos figurák meg egy molotov-koktél. A dal olyan, mintha az előzőt feljebb tekerték volna: még gyorsabb tempó, még trükkösebb riff, még fülbemászóbb dallam. Tényleg hallani, hogy rendesen kidolgozták, csak egyetérteni tudok azzal a kommentelővel, aki azt találta írni a videó alá, hogy: Szét adom! (sic)

Akit még nem győztem meg Zsolt énekesi kvalitásairól, hallgasson bele a Scruples dalba is. A Roots Bloody Roots-ra hajazó verzék és a grunge-ot idéző refrének komoly kihívást jelenthettek. Bízom benne, hogy ezeket a váltásokat élőben is hozza majd. Mindezen felül a sokunkat sújtó „hunglish” akcentusnak nyoma sincs nála.

Nem megyek sorban végig az összes dalon, de a Bites-t még kiemelném. A felépítése sem hagyományos, de nagyon tetszik a svungja, a lüktetése. Szerintem ez a dal sikerült a legjobban a lemezről. A rövid akusztikus átkötő utáni két befejező dal már nem hoz újat, legfeljebb egy kis bemutatót Tajti Vince dobtudásából. Aztán a Fallen Kingdom végén hirtelen megszakad a folyam, és véget ér a lemez.

cada21.jpg

Vérmérséklet függvénye, hogy ez a csaknem 40 perc letaglózza, vagy éppen energiával tölti fel a hallgatót. Mint ahogy az is, milyen fokig szeretné befogadni. Valóban többrétegű, mint az ogre (a család épp a Shreket nézte, amikor nekiláttam az ismertetőnek).  Remekül megfelel, ha csak zúzni támad kedvünk, de éppen azzal növi túl a – jellemzően amerikai – hasonszőrű zenéket, hogy egyik részlete sincs elnagyolva. Jó a hangminőség, változatosak a témák, az éneket pedig már magasztaltam. De a gitárhangzás is színes: az alap persze a ’96-ban bevezetett röfögtetés (Korn, Sepultura, tudjátok), de az egyik dalban például úgy szólalt meg, mintha a Running Wild-ot lejjebb hangolták volna. Nagyon nem tucatzene az Ars Moriendi.

Tisztelem Körmöczi Pétert és tettestársait azért a hozzáállásért, ami a lemezből és a körítésből sugárzik. A hazai underground eddig sem kecsegtetett gyémánttal kivert Lamborghinikkel, de az elmúlt év szaros bakanccsal, páros lábbal rúgott bele. Erre ők összehoztak 10 remek dalt (meg az apró), és világszínvonalú köntösbe csomagolták. A spéci bakelit például egészen szép lett – én ismerek olyat, aki úgy gyűjt LP-ket, hogy nincs is lejátszója, teljesen megértem.

Nem búcsúalbum az Ars Moriendi, ezt többször is elmondta a zenekar. Szeretnének koncertezni is vele, azt meg majd az idő eldönti, milyen módon jön a folytatás. Ha olyan dinoszauruszok is kételkednek az album-formátum jövőjében, mint a Def Leppard, akkor tudni lehet, hogy változások jönnek. Hogy milyen irányba, és hogy hat majd az undergroundra, az rajtunk is múlik.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7316491032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum