RockStation

Albumsimogató: Gamma Ray – Sigh No More (Noise International, 1991)

Német power metal, kicsit másképp

2021. május 30. - moravsky_vrabec

gammaray91_cover.jpg

Kai Hansen az egyik metál-keresztapa a német területen, zenekara, a Gamma Ray pedig a műfaj alapintézménye. Ez a lemezük (ami idén éppen 30 éves) azonban kilóg a terjedelmes életműből. Szóval ez most nem egy „kötelező klasszikusok”, inkább „titkos favoritok” cikk lesz.

Ahhoz, hogy kontextusba kerüljünk, menjünk vissza az időben egészen a 80-as évek végéig! A Helloween kiadta a méltán legendás Keeper of the Seven Keys lemezeit, és meg is turnéztatta őket. Egészen fiatal zenekarként jutottak a csúcsra, a világ, de legalábbis Európa a lábaik előtt hevert. A Keeper albumok jelentőségét nem lehet túlbecsülni, a dallamos power metal műfaj nagyjából innen eredeztethető (Stratovarius, Hammerfall és még sokan mások). De hiába mindez, a Helloween táborban a „két dudás egy csárdában” jelenség mételyezte a csapatmorált, Kai Hansen és Michael Weikath gitárosok fogaskerekei valahogy nem a megfelelő módon kapcsolódtak. Ez végül Kai Hansen kilépéséhez vezetett, aki azon frissiben megalapította a Gamma Rayt. 

Kai nem szólóprojektben, hanem rendes zenekarban gondolkodott, még énekest is keresett. A Gamma Ray első felállása nagyon gyorsan, már 1990 elején lemezzel jelentkezett, a mikrofonnál az egyedi hangú Ralf Scheepers állt (ez eufemizmus a légvédelmi szirénára). A Heading for Tomorrow nem lett alapmű, főként nem a Keeper albumok árnyékában, de korrekt hallgatnivaló a Hansen fanoknak. Ezzel el is jutottunk a Gamma Ray második lemezéhez, írásunk tárgyához.

A zenekar felállása megszilárdult, a Sigh No More sokkal inkább közös munka eredménye lett. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, mennyire eltávolodtak a Helloween eredeti világától, a nagyívű, extra-dallamos eposzoktól. Míg az első lemez nagyon Keeper 2 és fél akart lenni, itt egy kísérletezősebb zenekart hallunk. Fontos tudnivaló, hogy akkoriban zajlott az öbölháború, ami nemcsak a közhangulatot nyomasztotta, de rájuk is befolyással volt, a lemez egyik fontos hatása, ihletforrása lett. Adja magát a (We Won’t) Stop the War dal, ami direkt erről szól, de másutt is megjelenik a téma. Nem is az a lényeg, hogy hány dalszövegben szerepel a háború, hanem az, hogy a fantáziavilág helyett valós, emberi dolgokról szólnak a dalok – ez mindenképp új a Hansen-életműben.

Ha túltettük magunkat a gagyi borító látványán (a későbbi kiadásokhoz át is tervezték), fogjunk neki a 10-fogásos menünek! Robbanást imitáló hangeffekttel indul a Changes, ami mindjárt a lemez egyik csúcspontja. A mára rendesen kipattintott Ralf akkoriban még csak hangszálra gyúrt, az éneke úgy erőteljes, hogy közben lazán kiénekli a magasakat is. Közép-gyors tempójú, összetett dal a Changes, de ez csak sokadik hallgatásra tűnik majd fel. Az elején csak azt érezzük, mennyire lendületes, mennyire húz. Ahogy a mondás tartja, egybe’ van, mint Elizabeth Olsen, hehe. De érdemes visszatérni hozzá és elemezgetni kicsit, Kai Hansen és Uwe Wessel basszusgitáros sokat molyolhattak a részleteken, mire ez így összeállt. A legjobb a szóló utáni középrész, ami szinte dal a dalban.

A második Rich & Famous szünet nélkül követi a nyitódalt, szinte összenőtt vele. Rövidebb, lineárisabb felépítésű darab, dallamos refrénnel. Érdekes módon itt is a középrész sikerült a legjobban, ami egy hosszú gitárszólóban kulminál, a végén pedig Ralf teszi próbára üvegtárgyaink épségét. Ezt követi a két háborús témájú dal, végül az ötös Father and Son enged egy kis lazulást, legalábbis ami a zenét illeti. A szövege ennek is komoly, egy félresikerült apa-fia kapcsolatról szól.

És amikor azt hinnénk, hogy csak nyomasztás lészen végig, jön a B-oldal, és vele pár könnyedebb téma. A One with the World bizonyítja, hogy nem felejtettek el himnuszt írni, akár a Future World párja is lehetne – vagy inkább az apukája. A Start Running egy speed metálos sprintelés, azért is érdekes, mert a verzéje százszor emlékezetesebb, mint a refrén. Ralf meg már forralta is a vizet a gyógyteának, miután felénekelte.

A lemez végére is tartogattak finomságokat a német (akkor még) fiatalok: a Dream Healer már-már avantgárd jellege előrevetíti a következő lemez világát, a záró The Spirit pedig a másik fénypont: himnikus, dallamos, komplex darab. Talán mondanom sem kell, hogy a középrésze a legizgalmasabb, ahol két teljesen új motívum is felbukkan – Hansen/Wessel közös szerzemény ez is. A szöveg hangulata ugyanakkor nem túl bíztató, itt hallható az egyik kedvenc sorom is:

S.O.S. no more lifeboats here.

Ennyi év távlatából nehéz megfejteni, milyen volt a lemez fogadtatása. Abban biztos vagyok, hogy a rajongók egy része idegenkedett, amiért eltértek a megszokott sémáktól. Bár néhány dala felbukkant a koncertprogramban, nem lett belőle klasszikus, én is csak a megjelenés után pár évvel szereztem be CD-n. Akkorra már akciós volt, de ki tudja, egyszer talán még gyűjtői darab lesz, keresek is neki valami védőfóliát. 2015-ben újra kiadták feljavított hanggal, bónuszokkal, az a verzió digitálisan is elérhető.

gammaray91_band.jpg

No és azóta? A Gamma Ray következő lemeze, az Insanity and Genius megint másmilyen lett, és megint kiváló. Visszatért a könnyedség, a humor, ugyanakkor a zene már-már progresszív – az is megérne egy cikket. Aztán Ralf kilépett, Kai visszatért az énekléshez, és 1995-ben kiadták a lemezt, amire minden Helloween rajongó várt: a Land of the Free-t. Bevallom, számomra az volt az utolsó érdekes Gamma-lemez, a többi sajnos – horgásznyelven szólva – méreten aluli tucat power metal, egy-két jobb villanással.

És még mindig nincs vége a történetnek. Kai és Michael elásták a csatabárdot, majd több vendégszereplés és közös fellépés után Kai visszament a Helloween-be, és Michael Kiske eredeti énekessel kiegészülve évek óta dolgoznak a nagy visszatérésen. Egy komoly turné már le is zajlott, de új lemez is készült, amire már csak néhány napot kell várni. Addig is a Gamma Ray jegelve lett, úgy sejtem, már nemigen lesz belőlük semmi. De ha mégis, akkor sem várhatunk még egy ilyen lemezt, mint a Sigh No More. Ha személyesen is megtapasztalnád, hogy a német power metal nemcsak trappolós-galoppozós dalokat jelent fantasy szövegekkel és végtelen gitárszólókkal, hallgasd meg ezt a lemezt. És ha megjött az étvágy, csapd mellé a hármas-négyes sorlemezt is, és reménykedjünk együtt, hogy a Helloween visszatérése legalább megközelíti ezt a minőséget.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr616571948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum