RockStation

Fear Factory - Aggression Continuum (Nuclear Blast, 2021)

Monolit helyett folytonos agresszió

2021. június 20. - moravsky_vrabec

aggressioncontinuum.jpg

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az Aggression Continuum az év egyik leginkább várt kiadványa. Az extrémmetál úttörők tizedik sorlemeze egyszerre jelenti egy korszak végét, és ha minden Dino Cazares tervei szerint alakul, egy sokadik új időszámítás kezdetét.

Több szempontból is rendhagyó lemezzel állunk szemben, ezért beszéljünk kicsit az előzményekről, a zenekar körüli történésekről. Azt tudjuk, hogy a csapat elég komplikált figurákból áll, akiknek sosem jelentett gondot, ha valakivel össze kell balhézni. Szerintem Dino még saját magát is beperelné, ha ez technikailag kivitelezhető lenne. Mégis, 2010-re úgy álltak a csillagok, hogy Burton C. Bell énekessel egymás tenyerébe csaptak, elszívták a béke-iqost, a kreatív mag ismét a régi lett. Az akkori Mechanize albummal – bár sok újat nem hozott – visszatértek a régi ösvényre. Ez a második sikerszéria jó 6 évig tartott, a legutóbbi Genexus album bátran a Demanufacture-Obsolete klasszikus párosa mellé helyezhető, talán nem csak szerintem. Ezt a lendületet kihasználva álltak neki az új daloknak, hihetetlen módon változatlan felállással és technikai stábbal. Burton még azt is kikotyogta, hogy a 2017-re ütemezett lemez címe Monolith lesz.

Ekkor kezdődtek az újabb gubancok. Az eredeti tagság másik fele a névhasználat miatt bíróságra citálta a Bell-Cazares duót, és amíg a per tartott, a Fear Factory leállt, a már felvett lemezanyagot pedig belevarrták a párnacihába. Egymásnak ellentmondó hírek jöttek, felmerült a klasszikus négyes újjáalakulása is, majd hosszú csend következett, lemez sehol. Tavaly ősszel aztán Dino bejelentette, hogy véget ért a per, lesz új lemez, és hát úgy alakult, hogy ő egymaga szerezte meg a Fear Factory nevet. A nevet, ami ugyan sokat veszített régi patinájából, azért még mindig jól cseng a vaddisznó műfajok kedvelőinek. Kisvártatva Burton is kiadott egy közleményt, miszerint kilép a zenekarból, a pereskedés erkölcsileg és anyagilag is lenullázta, és nem szeretne többet Dino mellett zenélni, két éve nem is beszélt vele.

Aztán tavaly év végén egy sikeres pénzgyűjtő kampányt követően felturbózták a 2017-es felvételt, élő dobokat, új gitársávokat rögzítettek, Rhys Fulber hozta az effektjeit, Andy Sneap csúcs-producer pedig újramixelte az anyagot. Az éneksávokhoz nem nyúltak, tehát az az abszurd helyzet állt elő, hogy Burton úgy szerepel a lemezen, hogy már nem tagja a zenekarnak. Most mégis tekintsünk el ettől a kuplerájtól, és figyeljünk a lényegre! A két előzetes dal mindenesetre megnyugtató, a Disruptor és a Fuel Injected Suicide Machine is a hagyományos „üvöltözős verze – dallamos refrén – vastag riffek – öblös lábdobok” recept szerint készült, tehát finom.

Vegyük hát birtokba az új kiadványt, még akkor is, ha legtöbbünknek ez egy koppintás a play gombra az almásnokián. (Persze a marketing-osztály is elvégezte a házi feladatot, számtalan különleges bakelit, pólóminta és egyéb rajongói relikvia közt válogathatunk.) Az album elején egy gépi hang valami ellenállásról beszél, jönnek a sci-fi effektek, és egy kis hatásszünet után berobban a Recode. Illetve mégsem robban be igazán, a furán mélyre hangolt gitár olyan hatást kelt, mint amikor a távirányítós kisautóban merül az elem, és már alig vonszolja magát. Az új Ektomorf lemezen volt hasonló. Olyan szürke, fakó, tompa a megszólalás: ha a Demanufacture-ön szike volt, itt inkább furkósbot, bár azzal is komoly folytonossági hiányokat lehet okozni. Másfél percet kell várni, mire végre megszólal az ének, addigra már gyomroznak a lábdobbal összehangolt riffek, és azt érezzük, hogy igen, nincs gond, jó lesz ez! A dalban a szokottnál több a sampler és egyéb hangulatfokozó effekt, amit én csöppet se bánok. A megjelenés kapcsán klip is született a dalhoz, látványos, történetmesélős videó, a zenekar nem is szerepel benne – ha már amúgy sincs énekesük ugye. Az egész dalnak van egy emelkedettebb hangulata, de az is lehet, hogy csak a lelkesedés miatt érzem így.

A kettes sorszámú Disruptor is igazi fan-service, benne van minden, amiért a Fear Factoryt szeretjük. A dallamos refrén még a szokottnál is nagyobb szerepet kap, újabb FF-dal, amit akár énekelni is lehet. A gitárhangzást továbbra is szokni kell, igazán kár érte, mert a dal emiatt veszít a súlyából. Mintha Bud Spencer csak cirógatna a pofonok helyett. Az ötödik számban aztán végre összeáll a kép. A Fuel Injected Suicide Machine bevezetőjében a riff, az effektek és a mindent betöltő dob-lavina végre kiadja, és megszületik a lemez talán legjobb dala. Burton a lelkét is kiénekli/kiordítja, Dino pedig addig tekergette a szponzor-effektpedáljait, míg talált egy harapósabb hangzást. Ha nem akarod az egész lemezt feltenni a kedvenc playlistedre, ezt akkor se hagyd le!

A Collapse lehetett volna a pofaletépős súlyosság, de megint csak nem indul be igazán. Nyilván egy Bon Jovihoz képest kemény, mint a lórúgás, de hiányérzetem maradt. A Monolith az egyik különlegesebb darab a lemezen, lassú-középtempós, és még a verzékben is van tiszta ének. Érdekes meghallgatni, hogy a FF-recept slágeresebb formában is működik, ilyesmi nem volt korábban. Dino a közepén még egy gitárszólót is megereszt 13 másodperc terjedelemben – Satrianinak azért nem fog beleremegni a térde, ha meghallja. No és a végére mit tartogattak? Hagyomány, hogy a Fear Factory lemezek utolsó dala nemcsak hosszabb, de rendhagyó is, általában egy hangulatos, lassabb levezetés. Ez itt sajnos elmaradt, bár az End of Line végére azért odaillesztettek egy kétperces effekt-valamit. Nem rossz, de az Expiration Date nyomába nem ér.

Ezzel le is forgott a bő háromnegyed óra, és alapvetően jól szórakoztunk. Az Aggression Continuum nem hozott új színeket a palettára, de egy tisztességesen megírt, gondosan összerakott lemez, amiről a dallamokat sem spórolták le. Szerintem aki szereti a Fear Factoryt, pont egy ilyenben reménykedett. Minden a helyén, ahogy azt 1995-ben kitalálták. Az összes alkotóelemet felvonultatták, és amennyire a keretek engedik, változatosan. Nem ül le egyszer sem, nincsenek töltelékszámok. Nem alibiznek, bár ha nagyon kutakodunk, találhatunk olyan riffeket, megoldásokat, amiket már elsütöttek korábban.

fear-factory-2021.jpeg

Nem okoz csalódást a lemez, akinek nincsenek irreálisan túlzott elvárásai, elégedett lesz. Ahhoz, hogy végre megadhassam életem első ötkoponyás értékelését, nekem hiányzik egy olyan nagyívű dal, mint a már említett Expiration Date vagy korábbról a Resurrection. Ezen kívül jólesett volna egy olyan igazán brutális durvulás, amit a nagyinak már nem merünk megmutatni (a Fear Campaign volt ilyen például). De összességében jól sikerült az Aggression Continuum, biztosan sokat hallgatom még a jövőben.

És hogyan tovább? Ha Dino úgy dönt (nem fog), hogy szögre akasztja a héthúros Ibanezt és elmegy ügyvédbojtárnak (a szakmai tapasztalata végülis megvan), akkor sem lesz hiányérzetem. 30 év, 10 lemez, egy műfaj úttörői, lehet utánuk csinálni. Ha pedig csodát tesz és egy új énekessel ismét egy lemezeket készítő, koncertező csapattá válnak, én ott leszek. De valahol mélyen valami azt mondja, hogy ne bolygassuk, jól van ez így.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6316598212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum