RockStation

At the Gates: The Nightmare of Being (Century Media, 2021)

Mérsékelten hallgatóbarát

2021. július 19. - moravsky_vrabec

atthegates-thenightmareofbeing-1024x1024.jpg

Ha létezik olyan fogalom, hogy élő underground legenda, akkor az teljességel igaz az At the Gatesre. Részük volt a dallamos death metal műfaj létrejöttében, aztán egy bő évtizedre feloszlottak, majd az újjáalakulás óta újabb árnyalatokkal gazdagítják a zenéjüket. Szóval, ha ők megmozdulnak, az még a mai dömpingben is figyelmet érdemel. De vajon rászolgáltak-e minderre az idei, hetedik albumukkal?

Az előző lemez óta eltelt 3 év nem is tűnik olyan soknak, főleg ha hozzávesszük, hogy másfél éve behúzott kézifékkel működik a világ, sőt, a zeneipar még maga után is kötött egy tonnányi kőtömböt, biztos ami biztos. A várakozásokat mindenesetre sikerült feltornázni az előzetes hírekkel és promócióval, mi is gazdagon koveroltuk ezeket. Egy ilyen lemezhez tehát máshogy áll az ember, én is ott sorakoztam a Spotify kapujában a megjelenés napján. Aztán egy felületes hallgatás után félre is tettem, mígnem a szerkesztőségi lemezkritika-ruletten megnyertem. Az autós magazinok szerzői egy hétig ismerkedhetnek a tesztautóval, én is ennyi időt adtam magunknak.

Ha nem vagy teljesen képben az At the Gates dolgaival, még annyit érdemes tudni előzetesen, hogy ez már a második album, amelyen a Björler-ikrek közül csak Jonas szerepel, aki a basszusgitár kezelése mellett a fő dalszerzői feladatokat is elvállalta. Azt mondják, elsősorban neki köszönhető, hogy az ATG zenei világa egyre színesebb, vagy ha úgy vesszük, egyre távolabb kerül az eredeti göteborgi vonaltól. Még azt is tudni lehet, hogy (a) The Nightmare of Being szövegvilága egy adott koncepció mentén épül fel: Tomas Lindberg pesszimista filozófusok és fatalista gondolkodók műveiből merített ihletet.

Akkor hát indítsuk újra a lemezt, immár odafigyelve! A Spectre of Extinction finoman, akusztikusan kezdődik, majd jön ugyanaz a téma villanyosan, hogy aztán visszahalkuljon, és pillanatnyi megtorpanás után átcsapjon egy igazi skandináv riffbe és tuka-tuka dobolásba. Az ilyen részeknél bukik ki, hogy itt mesterek játszanak. Az atmoszférateremtés fontos eleme, ahogy Tomas egy röpke böffentéssel jelzi, hogy extrém vokalizálás várható, nem valami metál-instacica fog kisiskolás dallamokat trillázni. (Megfigyeltétek, mennyi ilyen van mostanában?) A csaknem kétperces bevezetőbe még egy odvas old-school riff is belefért, szóval, mire megszólalt az első versszak, engem megvettek. Ez a sodrás a nem túl hosszú dal végéig kitart; remek kezdése az albumnak.

A második The Paradox egészen hasonló hozzá, de kevésbé összeszedett darab, és olyan, mintha nem lenne refrénje. Cserébe kapunk egy pompás gitárszólót. A második zenei csúcspont a hármas sorszámú címadó dal, tele dinamikai és hangulati váltásokkal. A közepén van egy kiállás, majd utána egy akkora doom riff, mint a ház. Noha hirtelen szakad vége, még sincs hiányérzetünk. Nagyon súlyos darab, mintha a Testament The Ritual dalának távoli rokona lenne, talán csak egy erőteljesebb énekhang hiányzik.

Nos igen, az énekhang… Nem vagyok teljesen naprakész a Lindberg-életműben, de emlékeimben egy vaskosabb orgánum élt. Ezt gyorsan ellenőriztem is, és tényleg, a korai dalokban sokkal karcosabb. Szubjektív, de én úgy vagyok vele, hogy ha már extrém ének és lemondunk a dallamokról, akkor legyen rendesen durva. De ez a Mille Petrozza találkozik a durcás Pistikével rikácsolás sem nem erőteljes, sem nem agresszív, hiányzik belőle az őserő. Valahol azt írták róla, hogy staccato ugatás – ennél találóbban én sem tudnám összefoglalni, hozzátéve, hogy nem dícséretnek szánom.

Talán a többiek is érezték, hogy színesíteni kell ezt a monoton kántálást, így a komponálásban és a hangszerelésben minél nagyobb változatosságra törekedtek. Ma már persze nem szól akkorát, ha egy death metal szerzeményben szaxofon, nagyzenekari hangszerelés, ne adj’ isten kórus szerepel, de mindenképp értékelendő, és valóban hozzátesz a zenéhez. A Cosmic Pessimism dalban szövegmondás is van, itt beugrott a Paradise Lost mint referencia – ez is a hangulatosabb tételek egyike. Ugyanakkor itt is azt éreztem, hogy az ének inkább elvesz az összhatásból, és hogy mondjuk Chuck Billy vagy Charles Rytkönen csodákat tennének ezzel a dallal (is).

Aztán ahogy haladunk a lemez vége felé, úgy kezdenek elkalandozni a gondolataim, pedig odafigyelős zenehallgatás volt a terv. Mire a Cult of Salvation-höz érünk, már zavar az ének, pedig ez jó szám lehetne, patent riffel, érdekes énektémákkal. A mázsás nyomasztás helyett csak egy apró lepkefing lesz emiatt. Nézzük még a zárótételt, hátha abba tettek valami finomat. Már a címe is jó (Eternal Winter of Reason), komplex a szerkezete, beleírták a világ összes riffjét, még sincs túlhúzva, nem rossz. Általános megfigyelés, hogy nem nyújtják a dalokat a végtelenségig, ennyi témából és zenei ötletből a Helloween nem hogy dupla lemezt, de egy egész díszdoboz-szettet kiadott volna.

Nem adja könnyen magát (a) The Nightmare of Being, el kell mélyedni benne. Nem egy összecsapott anyag, ezernyi rétege, hangulata van, szóval nem egy instant lemez. Talán Martin Larsson és az új fiú, Jonas Stålhammar gitárosok munkáját emelném ki, a skandináv metal gitározás iskolapéldái lehetnének. A hangzás érdekes, mert csak nagyobb hangerőn mutatja meg magát. Mivel elég sok minden történik a dalokban, ezek hajlamosak összemosódni, de ha rendesen megdöngetjük, akkor minden a helyére kerül, különösen a riffek harapnak nagyot. Ha van lehetőséged elejétől végéig zavartalanul, jó hangosan meghallgatni, jobban fogod értékelni.

atthegates-estersegarra.jpg

Azért szerencsés a lemezkritika műfaja, mert nem csak néhány szóban kell sommás ítéletet mondani. Sokféle módon lehet ugyanis „nemjó” egy lemez, és a gyengébb pontszám mögött ezer ok lehet. Mire gondolok? Nézzünk pár példát! Vannak például azok a lemezek, amiken a dalok egyik fele kiváló, a másik fele meg mintha nem ugyanaz a zenekar lenne (új Primal Fear vagy Amaranthe). Erre találták ki az EP formátumot, vagy a playlisteket, de ha az egész album mérettetik meg, hát valójában „nemjó.” Aztán ott vannak a reménytelen vackok, amikre a betűt is kár pazarolni (pl. Ossian). Harmadik alesetünk a másod-harmadvonal, ahol egy-egy dal erejéig megvillan valami, de alapvetően harmatos (mondjuk ilyen az Inglorious). És végül vannak azok, amikkel nem tud mit kezdeni a recenzőr, mert szappanos angolnaként csúszik ki a kezei közül. Igen, az új At the Gates ilyen számomra. Részleteiben jó (nagyon is), mégsem áll össze, mégsem kerek. Jó a hangszerelés? Mi az hogy! Jól szól? Mint a bivaly! Van értelmes mondanivaló? Bőven. Őszinte, nem kimódolt-műanyag matéria? Száz százalékig.

Nekem mégis kapufa, nem lettem rajongója a lemeznek. Hogy ez csak a monoton, erőtlen énektémák miatt van így, vagy más tényező is belejátszott, azt nem tudom. Az is lehet, hogy csak én ülök háttal a mozivászonnak, és ez egy remekmű, ha így gondolod, kedves olvasó, írd meg bátran kommentben!

rockstation_pontozas.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4916631858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum