RockStation

Quicksand - Distant Populations (Epitaph, 2021)

Post-post-hardcore

2021. augusztus 22. - vinylwowww

quicksanddistant.jpg

A Quicksand tipikusan az a zenekar, akiknek már rég az Albumsimogató rovatunkban lenne a helye, de most ennek beelőztek az új lemezükkel, ami (spoiler!), ismét csillagos ötös, szóval inkább lesz ez most “up to date simogatás”, mint kukacoskodó kritika.

Quicksandéket amúgy is max. azért lehetne kritizálni, hogy több mint 30 éves fennállásuk alatt mindössze 4 lemezt sikerült összehozniuk, pedig aztán nem tökölős gyerekek ők, csak hát a körülmények nem mindig voltak ideálisak. Konkrétan 95-ben a második album után volt egy kis öri-hari, ami egy laza 22 éves szünetet eredményezett, pedig a bivaly erős debüt Slip és a hasonlóan izmos kettes Manic Compression után minden adott volt a nagy áttöréshez. A grunge többek között a post-hardcore bandák elől is elszívta a levegőt (illetve csak simán integrálta az egyes stílusjegyeket, amivel aztán a nagyközönség számára is befogadhatóbbá tette a műfajt ), a 90-es évek felezőjén azonban a hype kifulladni látszott, így logikus is lehetett volna az olyan bandák térnyerése, mint a Fugazi, a The Jesus Lizard vagy a Helmet, azonban végül a sokkal piacképesebb nu-metal lett a következő nagy durranás. Nem túl meglepő módon az újmetálosok is a post-metalhoz / noise rockhoz nyúltak, ha nem jött az ihlet és ebből a szempontból a Quicksand zenéje tökéletes alapanyagnak bizonyult. Chino Moreno és Stephen Carpenter például a Slip-et tolták Terry Date producer orra alá mintának az első lemez felvétele során, ezzel (is) kölcsönözve egyéniséget a Deftonesnak a pályatársak között. Chinoék a nyilvánosság előtt sem tagadták a nagy testvér hatását és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelenleg Sergio Vega basszer tépi a húrokat a Deftonesban, aki a legutóbbi Ohms-on is rendesen ott hagyta a kézjegyét. 

Bár a Quicksand a fentebb említett két lemezt követően földbe állt, 98-ban még volt egy rövid összeállás, turné a Deftonesszal, sőt új anyagon is dolgozni kezdtek, ám sajnos ismét kiéleződtek az ellentétek, szóval mindenki bekaphatja jelleggel otthagyták a srácok azt az építkezést amit aztán soha sem fejeztek be, így a félbehagyott album dalait végül benőtte a gaz és később sem kerültek felhasználásra (demók meg reszelékek formájában persze fellelhetők a világhálón). A rendes visszatérésre 2017-ig kellett várni, ekkor jött ki az Interiors és bár Tom Capone alapító gitáros nem vett részt a felvételekben (bolti lopás miatt került büntibe, valami gyógyszertárat rámolt ki állítólag) mégis teljes értékű Quicksand albumról van szó, amely ugyan szellősebb az utolsó, referenciaként szolgáló Manic Compressionhöz képest, ötletekben azért nincs hiány. A hasonlítgatásnak amúgy nincs sok értelme, hiszen maguk a bandatagok is új kezdetként fogták fel az összeállást, így az Interiors igazából az új korszak debütje és most megérkezett a folytatás a Distant Populations formájában.

Post-hardcore zenekarként szokás emlegetni a Quicksandet, és mivel minden tag a new york-i hardcore szcénából érkezik, így logikailag ezzel nem is vitatkoznék, azonban annyi minden keveredik a zenéjükben, hogy igazságtalanság lenne még mindig a hardcore oldalt kidomborítva meghatározni őket és ez az új album esetében hatványozottan igaz. Walter Schreifels frontember-gitáros hallhatóan egyre dallamosabb énekkel kísérletezik és mivel a hangja, illetve a témái is gyakran Perry Farrellt idézik, így nem hiszem, hogy csak nekem ugrik be a Jane’s Addiction mondjuk a Brushedot hallgatva. Az Interiors kapcsán említett szellősség itt is tettenérhető, ami nem fojtja le a lemezt, inkább teret ad a bombasztoknak (Alan Cage dobos olyan zseni groove-okat pakol mindvégig, amire csak úgy tapadnak az epikus riffek), például kapásból az albumnyitó Inversionben, de a hasonlóan fogós Colossus is egy nagyszínpadra termett darab. A Quicksand esszencia Lightning Field, a dub témával fűszerezett Katakana, a halk-hangos Missile Command, a döngölős The Philosopher, vagy az akár Deftonesnak is beillő EMDR elsőre is rögtön üt, de az öt koponyát csak többszöri hallgatást követően merem egyértelműen rápecsételni (egy különösen ihletett pillanatomban még az is megfordult a fejemben, hogy zárom is az év albuma szavazást, de miután kiürült az endorfin mégis úgy döntöttem, hogy kivárom az év végét). 

quicksand_annetterodriguezcrop.jpg

Az ismét trióban rögzített album csak témájában ül rá a korszellemre (technokrata társadalom, elidegenedés, illetve elidegenítés), ami nem jelenti azt, hogy zeneileg korszerűtlen lenne. Sőt mi több megkockáztatom, hogy ismét ők jelölik az utat amerre a modern alternatív rocknak tartania kellene, de végül úgyis másmerre megy majd, de így legalább - hangozzék bár kissé önzően - a Quicksand megmaradhat titkos kedvencnek.

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6516665974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum