A Grace Of Kairós egy rendhagyó formáció a magyar undergroundban. A trió ugyanis egyrészt kvázi nemzetközi zenekar - a magyar ritmusszekció mellett az együttes arca egy spanyol gitáros/énekesnő -, másrészt pedig olyan műfajban mozognak, ami itthon unikumnak számít. A saját meghatározása szerint leginkább doom rockban utazó zenekarról a debütáló Alétheia CD megjelenéséig nem is hallottam, így előzményekről nem tudok beszámolni. Ebből eredően tiszta fejjel, előítéletek és elvárások nélkül indítottam el a korongot.

A spanyol Susana G. de Quirós és a ritmusszekciót alkotó Nagy Gábor (basszusgitár) és Dulity Kálmán (dob) hét nagyobb lélegzetű dallal állt elő a bemutatkozó albumon. A zenei rész és a szövegek is Susana szerzeményei. A trió muzsikája az a fajta belemerülős hangulatzene, amihez elengedhetetlen a megfelelő lelkiállapot; bárhol, bármikor, csak úgy nem érdemes előkapni. A dalokban helyet kaptak hosszabb ének nélküli részek, melyek révén bizonyos témákat - paradox módon - akár hangszerekkel előadott ambientnek is lehetne nevezni. Mégis úgy érzem, hogy a Grace Of Kairós esetében a lényeg Susana többnyire fátyolos, álmodozó énekdallamain van. Az énekesnő hangjában egyébként van valami őserő; vokáljai nem modorosak, illetve a végletekig kimunkáltak, sokszor kifejezetten ösztönös az, amit és ahogyan előad.

A muzsika lényegében egy lassan áramló hangfolyam, ha párhuzamokat kellene vonnom, talán a késői The Gathering, illetve az egykori Mayhem gitáros, Rune Eriksen nevéhez köthető Ava Inferi, a zabolátlan vokálok nyomán pedig a norvég Madder Mortem lehetnének olyan sarokkövek, amikhez ha másban nem is, hangulatában mindenképp közel áll a trió világa. A The Crown disszonáns, lebegős nyitánya és a Litoral levezetése révén akár Chelsea Wolfe dolgait is emlegethetném a Grace Of Kairós debütáló lemeze kapcsán.

A korong előrehaladtával az embernek olyan érzete lesz, hogy az alkotók felett a zene melankóliája vette át a hatalmat, és a három hangszeres csupán eszköz, az önálló életre kelt muzsika nem általuk, hanem rajtuk keresztül áramlik, hullámzik. A zenészek hallhatóan semmilyen korlátot nem húztak maguk köré, sem a dalszerkezeteket, sem a szerzemények irányát tekintve; disszonáns hangszínek, lágyan ringató akusztikus témák, éteri hangok váltják egymást, esetenként őserejű, kántáló ének is felüti a fejét. Az Idol című tétel egy kifejezetten kellemes akusztikus felvezetéssel indul, de az ének ezúttal is gyorsan a mélybe rántja ezt a felemelő bevezetést. Elhibázottnak éreznem az Alétheia egyes szerzeményeit önmagukban elemezgetni, a lemez ugyanis az igazi mélységeit egyvégtében hallgatva mutatja meg. A bevezetőben doom rocknak neveztem a hármas zenéjét, de - amint az látható - a képlet messze nem ilyen egyszerű, leginkább talán hangulatzeneként jellemezhető a trió bemutatkozása.

Bár a Grace Of Kairós zenei víziója már ezen az ígéretes bemutatkozó anyagon tisztán körvonalazódik, a megvalósítás persze még nem tökéletes, esetenként hamis hangok is felütik a fejüket, de ezek többnyire az ösztönösség számlájára írhatók. Nehezen megnyíló, megterhelő muzsika ez, mely figyelmet és megfelelő hangulatot követel a hallgatótól.