A rock rajongók tudatában John Corabi elsősorban a Mötley Crüe vagy a The Dead Daisies egykori énekeseként él. A számos más formációt is megjárt veterán most végre szólóban is mutat valamit önmagából – a tervei szerint egyre többet, hiszen fokozatosan kívánja új szerzeményeit megosztani a világgal. E stratégiát követve az első lépést nemrég meg is tette, és a Cosi Bella (So Beautiful) címet viselő nótával annak rendje-módja szerint behódoltatta a különböző digitális felületeket. Ennek apropóján beszélgettünk a jó öreg Johnnal…
Mondhatjuk, hogy a friss Cosi Bella (So Beautiful) nótával visszakanyarodtál oda, ahonnan indultál, ami a hatásaidat illeti? Nagyon érződik rajta az 1960-as és 70-es évek hangulata…
John: Nos, szerintem a korombeli muzsikusok többségének az ilyesmi volt a belépő a zene világába. Az interjúimban rendszerint elmesélem, hogy az én három fő zenei hatásom a Beatles, a Led Zeppelin és az Aerosmith, ebben a sorrendben. Ezt a dalt a Beatles-féle Penny Lane ihlette, hogy úgy mondjam. Meg talán a Killer Queen is a Queentől. Mindig is imádtam ezt a fajta muzsikát, de sajnos csupa olyan bandában énekeltem, ahol a stílus eléggé behatárolta a lehetőségeimet. Hogy őszinte legyek, ezt a számot a The Dead Daisiesnek szántam, amikor a Burn It Down lemezen dolgoztunk. A létező legnyersebb formában mutattam meg nekik, egy szál akusztikus gitárral és az énekemmel. Nem igazán vették az adást, visszadobták. Én meg úgy voltam vele, hogy annyi baj legyen, megtartom magamnak, valami jövőbeni kiadványhoz még kapóra jöhet… Kezdettől fogva nagyon tetszett, szóval azt találtam ki, hogy előjövök vele.
A The Dead Daisiesnek nem csupán énekese, de dalszerzője is voltál. A Mötley Crüe-nak anno a Poison Applest írtad, azaz megint csak régi vágású rock muzsikáról beszélünk. Ugyanakkor biztosan lesznek, akiknek így is okoztál meglepetést az új számmal.
John: A visszajelzések eddig pozitívak, bár sokan eresztettek meg olyan hozzászólásokat, hogy nem kifejezetten ilyesmire számítottak tőlem, és voltak, akiknek azért nem tetszett, mert szerintük nem elég súlyos a nóta. Én viszont egyszerűen imádom. Marti Fredriksen óriási munkát végzett benne. Segített zenébe átültetnem azt, amit addig a fejemben hallottam. Viszont, őszintén szólva, nem akarok a múltban élni. Jöhetnek nekem azzal, hogy a dal nem úgy szól, mint a Mötley, és nem is úgy, mint a The Scream vagy a Union... Ahogy öregszem, kicsit kísérletezősre veszem a figurát és szerintem most alaposan rá fogok cáfolni azokra, akik egy adott skatulyába akarnak zárni. A nagy egészet tekintve a Cosi Bella egy remek szám. Hogy az emberek erre számítottak-e? Bizonyos értelemben nem, de ha mélyen a dolgok mögé nézünk, az emberek már akkor is a jól bevált megoldásokhoz ragaszkodtak, amikor a The Scream tagja voltam. Nem értem, miért van ez. Hát nem izgalmasabb, ha olyasmit kapsz az arcodba, ami váratlanul ér?
Hogyhogy olasz nyelvű címet választottál a dalnak? Lehet köze ennek az olasz származásodhoz? Van valamilyen kötődésed Olaszországhoz, az olasz kultúrához?
John: Pennsylvania államban, Philadelphiában születtem, de a nagyszüleim az olaszországi Calabriából származnak. Így aztán olasz vagyok, legalábbis félig. Amikor a szöveget írtam, eredetileg a So Beautiful címet adtam a dalnak. Később aztán rájöttem, hogy ez így nem valami fantáziadús. Egy tök mindennapos cím volt. Tetszett viszont a refrénben a „She’s so beautiful” sor, úgyhogy kíváncsi lettem, hogyan hangzik ez a világ más nyelvein. Rákerestem franciául, spanyolul, végül olaszként ráeszméltem, mennyire szép a „cosi bella” csengése. Lényegében a jelentése is ugyanaz: „olyan gyönyörű”.
Gondolom, vannak további új, kiadásra váró nótáid is. Maradt még olyan témád, amelyet a The Dead Daisiesből mentettél át, vagy a kilépésed óta is halmozódnak nálad a dalok?
John: Igen bőséges anyagom gyülemlett fel. Mint tudod, az embereknek már csak egy elenyésző hányada vásárol lemezeket. Ma minden a digitális eladásokról, meg a streamelésről szól. Hogy őszinte legyek, egyelőre én sem találom a helyemet ebben a közegben, de a tervem az, hogy időről időre előrukkolok egy klipes nótával, utána várok úgy másfél hónapot, és megint előjövök egy dallal, meg egy klippel. Szépen egymás után, egyforma időközönként, azaz másfél-kéthavonta hoznék ki egy-egy új számot. Ha eljutok négy vagy öt dalig, akkor jöhet a bakelit és a CD. Ezeket majd az Amazonon és a honlapomon, meg a koncerteken fogom árulni, ahogy mindenki más is teszi. Szóval így akarom tudatni mindenkivel, hogy mit is csinálok éppen, miközben formába öntöm az anyag többi részét. Hat vagy hét nótám már készen áll a megjelenésre, és további hatvan közül szemezgetem éppen ki a legjobbakat. A minap is született egy újabb számom, és az egész folyamat a lezárásokkal indult. Nincs még tehát kőbe vésve semmi, de készül a lemez, és addig is jönnek az újabb dalok.
Akkor sikerült kreatív módon kibekkelned a lezárásokat.
John: Ez az időszak döbbentett rá arra, hogy manapság a zenészek bevételeinek legjava a turnézásból jön. Le is ültem azon töprengeni, hogyan tovább. Most aztán van idő ilyesmin agyalni, itt Amerikában legalábbis pazarlásig… Szóval elkezdtem a Pro-Tools technológiával ismerkedni, leckéket venni, és a Cosi Bellát is nagyrészt a hálószobámban vettem fel. Írtam egy könyvet és felhalmozódott egy csomó ötletem, amelyeken most a saját kis stúdiómban dolgozom, bár nekem még mindig újdonság, hogy magam készítem a felvételeimet. De itt van velem Marti Fredriksen, hogy mindent úgy szólaltasson meg, ahogyan elképzeltem.
A könyv a „Horseshoes and Hand Grenades” címet kapta. Nincs olyan terved, hogy a lemezt az önéletrajzoddal egyszerre fogod megjelentetni? Vagy inkább külön kezeled a kettőt?
John: Nálam ez két külön vonal. Vannak, akik jól ismerik a marketing stratégiák minden csínyját-bínyját, de én nem tartozom közéjük. Egyszerűen csak zenét írok, amikor elérkezettnek látom az idejét. Most is benne vagyok a dalszerzésben. A könyv elkészült, kiadót is találtam hozzá Los Angelesben. Jelenleg szerkesztés alatt van, és fotókat keresünk hozzá. A tervek szerint a jövő év elején fog megjelenni, és idén novembertől vagy decembertől lesz előrendelhető. Nem a Mötley-ról, a The Screamről vagy a The Dead Daisiesről fog szólni. A történetben ezek is mind megjelennek, de én magam állok a középpontban. A pályám során sosem voltam olyan arc, akit mindenki ismer. A John Corabi név hallatán inkább elgondolkodnak az emberek: „Honnan lehet ismerős?” Aztán beugrik nekik a The Dead Daisies vagy a Mötley Crüe. Történtek velem csodálatos, pozitív dolgok, de olyanok is, amelyek észszerűségre és alázatra intettek. Az egész könyv nem más, mint annak a sztorija, hogyan fordulhat bármi a legjobbról a legrosszabbra. A címet egy Amerikában elterjedt kifejezésből vettem, amely a patkódobálós játékból ered (arra utal, hogy ha csak közel jársz ahhoz, hogy elérj valamit, de nem éred el, az életben az mit sem számít – a szerk.). Ha meg kézigránátot vetsz, az nem olyan, mintha elsütnél egy pisztolyt, de ugyanúgy ott kell lenned hozzá a közelben. Valami ilyesmi az én életutam. Mindig közel jártam ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, legyen szó a házasságaimról, a zenekaraimról vagy bármiről. Közel jártam hozzá, lehettem volna rock sztár, de nem sikerült. Vagyis nem lett belőlem Steven Tyler vagy Mick Jagger. De hát ez van.
Nem sajnálod, hogy így alakult?
John: Végső soron minden pályatársam szeretne olyan dallal előrukkolni, mint a Cosi Bella, majd másnap arra felkelni, hogy két millióan streamelték vagy vásárolták meg a dalát. Hogy a karrierem miért úgy alakult, ahogyan, azt nem tudom. Talán nem vagyok szerencsés, talán ez van megírva nekem a csillagokban. De továbbra is zenét írok és boldog ember vagyok. Van egy gyönyörű feleségem és egy klassz otthonom, továbbra is rengeteget dolgozom – már ha nem gátol benne a COVID – és utazgatok New Yorkba, Japánba, meg a többi csodálatos helyre.
A fiad, Ian veled zenél?
John: Ian pár éve átköltözött Nashville-be. Ha teljes zenekaros bulim van, akkor Ian dobol nálam. Betéve tudja a régi számaimat, és épp a héten fogunk együtt stúdiózni. Ez is boldoggá tesz: a saját dalaimat éneklem a színpadon, és amikor hátrafordulok, a fiamat látom a dobok mögött!
Idén harminc éves a The Scream bemutatkozó lemeze, a Let It Scream. Milyen emlékeid vannak azokból az időkből? Nem jutott eszedbe, hogy újból ki lehetne adatni a lemezt mindenféle bónusz cuccal? Esetleg az eddig soha ki nem adott Takin’ It to the Next Level album anyagával…
John: A Let It Scream bónuszos újrakiadásának az ötlete valamikor másfél vagy két évvel ezelőtt már felmerült. Most van is egy cég, amely le fogja gyártani a képlemezt és a bakelitet az év vége felé. Már alig várom! Ez a harmincadik évfordulós, kétlemezes boksz szett viszont jó ötlet! Fel is hívom a kiadót ezzel! Ha összejön, abban neked is részed lesz!
A járványhelyzettől függetlenül milyennek látod a zeneipar, a zenész szakma helyzetét? Régisulis arcként mennyire nehéz együtt élned azzal, hogy ma már szinte nincsenek lemezeladások a sok évtizeddel ezelőtti időkhöz képest?
John: Van más választásunk? Muszáj megtanulnunk együtt élni ezzel. Fogalmam sincs, hova fognak kifutni az új számaim, amelyeket most írok és rögzítek. Mindenesetre fura, ahogy minden nap kapom a stream szolgáltatóktól a friss híreket arról, hogyan teljesít éppen a dal, viszont még mindig nem tudom, hány rajongóm streamelte vagy töltötte le. Márpedig egy művész ma ebből szed ki pénzt. És ahogy már mondtam, manapság a legtöbb lemezt az Amazonon, a zenekari honlapon keresztül, meg a bulikon lehet eladni. Mindez számomra is újdonság most még, de alkalmazkodom. Eddig minden jól alakul…
Beszállnál egy újabb zenekarba, ha elég kedvező ajánlattal keresnének meg, vagy maradsz inkább szólópályán ezentúl?
John: Nem akarok a múltbeli történéseken rágódni, de tudom, és piszkálja is a csőrömet, hogy sokan azok közül, akik a Wikipedián olvasnak rólam, elgondolkodnak azon, vajon miért volt ennyi különböző zenekarom. Talán nehéz együtt dolgozni velem? Holott nem erről van szó! Egyszerűen ilyen lapokat osztott nekem az Univerzum. Amikor a The Scream tagja voltam, imádtam ott énekelni. Azt gondoltam, mind a mai napig együtt maradunk és hatalmas, sikeres banda leszünk. Ki tudhatta előre, hogy fel fog hívni a Mötley Crüe? Senki. Ki tudhatta előre, hogy Vince vissza fog térni a Mötley Crüe-ba? Senki. Ilyen volt a lapjárás és kész… Amit most nagyon élvezek: olyan dalokat hozhatok ki, mint a Cosi Bella, ráadásul olyan formátumban, amilyenben csak akarom. Hogy beszállnék-e még egy zenekarba? Voltam a The Screamben, a Mötley-ban, a Unionben, a The Dead Daisiesben, és egyikkel kapcsolatban se bánok semmit, büszke vagyok erre az egészre, de az életemben és a pályámon már nem itt tartok. Azt persze nem mondom, hogy bármitől is mereven elzárkózom. Ha öt év múlva azzal keresne meg a The Dead Daisies, hogy tízedik évfordulós turnéja lesz a Make Some Noise lemeznek és volna-e kedvem csatlakozni, rábólintanék. De pillanatnyilag az tesz boldoggá, amit éppen csinálok. Kaptam ilyen-olyan zenekari felkéréseket, de visszautasítottam ezeket. A mostani életemben ennek nincs helye.
