Az ausztrál Lucifer's Fall zenekarral talán nem a legszerencsésebben alakult az első találkozásunk, az újabb nevekkel legalábbis egy-egy sorlemez révén szeretem kezdeni az ismerkedést. Az adelaide-i ötös azonban a nagylemezek helyett a splitek, EP-k, demók világában van igazán elemében. A sorozatos megjelenések tengerében a Sun & Moon Records vágott rendet, és 2018-ban egy gyűjteményt adott ki a csapattól, ennek révén akadtam össze az ausztrálokkal.
A Tales From The Crypt ezen speciális jellege és a hossza ellenére is hallgattatta magát, de már épp itt volt az ideje egy új nagylemeznek, hiszen a második (rendes) korong még 2016-ban látott napvilágot. Ja, a lényeget majdnem elfeledtem, az ausztrálok a doom metal keretei között élik ki kreativitásukat. Az ötös doom metalja nem az a fajta, mely óvakodva int a patástól, netán térden csúszva hajbókol előtte, ezek a figurák inkább néhány sör mellett (növényi eredetű) füstfelhőbe burkolódzva cimborálnak az öreggel. Félreértés ne essék, nem vásári komédiázásról van szó, hanem ötletektől duzzadó doom metalról.
A Lucifer’s Fall soraiban egyébként több generáció egyesítette erőit, az énekes Deceiver már az ötvenes éveit tapossa, a basszusgitáros hölgy, Cursed Priestess pedig még csak a harmincat töltötte be; a közös nevező viszont adott. Nyilvánvaló, hogy az Ozzy-s Black Sabbath nélkül most nem beszélhetnénk az ausztrálokról sem. Esetükben az örök iránytű a Master Of Reality lemez lehet, illetve az utódok közül Wino korai munkássága, a nevéhez köthető Saint Vitus korongok és a The Obsessed első korszaka.
A nyers nyitódal alapján a Motörhead felemlegetése is helyénvalónak tűnik. A The Cave szerkezetileg a Sabbath Bloody Sabbath lemez időszakát idézi, akusztikus részekkel, hosszabb instrumentális merengésekkel, búgó gitárokkal, és a Bill Ward által szabadalmaztatott pörgetésekkel. Deceiver hangjában ott van az ösztönös erő, dallamai nem kimunkáltak, korlátozott hangterjedelmével mégis ügyesen sáfárkodik, az induló jellegű dobokkal kezdődő Man Of God dalban erőszakosabb dolgokkal, a levezetőben pedig transzban előadott mantrázással is kísérletezik. A mogorva riffek a Shades Of God időszak Paradise Lost-ját is eszembe juttatták. A három perc alatti Doom ’N’ Roll akár a csapat Paranoid-ja is lehetne, az alapra vett nóta ugyanazzal a tempóval gázol át a hallgatón. Az Across The Void és a záró címadó meg a doom másik véglete, lassan építkező, elnyújtott szerzemények, akusztikus részekkel, némi pszichedeliával átitatva, a finn mesterek, a Reverend Bizarre nyomdokain. Az előbbiben még egy dobszóló is helyet kapott. Az utolsó előtti Reverend Revenant akár egy Saint Vitus tribute-nek is felfogható, van benne valami punkos, ősi HC íz is, lényegében olyan, mintha az 1982-es Discharge doomot játszana.
A Lucifer’s Fall nagy erénye tehát a változatos dalszerkesztés, a doom metalt ugyan nem lehet megújítani, de kellő kreativitással felvértezve ma is ügyesen lehet gazdálkodni a szűkös eszköztárból. Többet pedig ettől a műfajtól 2021-ben aligha várhatunk; ez nálam 5 pont.
