Bár szokatlanul hosszú és kellően bonyolult is, de a zenekarnév tökéletesen leírja azt az érzést, lelkiállapotot, ami a lemez dalait áthatja. A The Answer Lies In The Black Void egy új projekt/zenekar, mely mögött a kortárs magyar underground talán legsokoldalúbb énekesnője, Horváth Martina áll.
Az olvasók többsége feltehetően az utóbbi Thy Catafalque lemezekről ismeri Martina kristálytiszta hangját (pl. Embersólyom, Köszöntsd a hajnalt), de az énekesnő szerepelt a debütáló Niburta korongon is, illetve megfordult a Ghymes soraiban, sőt a metalos közösség beavatottabb tagjai előtt ismert Mansur formációban is érdekelt.
Martina alkotótársa ezúttal a hangszeres szekcióért felelős holland Jason Köhnen, aki egyebek mellett a doom/death vonalról elstartolt Celestial Season alapítója, dobosa, basszusgitárosa is, aki egyébként szintén közreműködik a Mansurban. A duó szeptember második felében a holland Burning World Records színeiben jelentette meg Forlorn című bemutatkozását. A páros atmoszférikus doomként jellemzi a formációt, ami kétségtelenül a legtalálóbb leírása ennek a nem evilági, álomszerű muzsikának. Én inkább hangulatzenének nevezném azt, amit a korongon hallok. Martina hangja nem szárnyal úgy, nem játszik olyan központi szerepet a nagy egészben, mint a fent már emlegetett Thy Catafalque szerzeményekben.
A TALITBV lemezén az ének egyenrangú "hangszer" a Jason és a vendégzenészek által megszólaltatott instrumentumokkal; a szerzőpáros annak a bizonyos hangulatnak rendelte alá minden hangokba foglalt rezdülését. Olyan zene ez, amit nem lehet kategorizálni, korlátok közé szorítani, szabadon áramlik, túlnő alkotóin, párhuzamokat is csak olyan szabadkőművesekkel tudok vonni, mint a Dead Can Dance, a Swans, a Sunn O))), vagy Chelsea Wolfe dolgai. A Forlornt akkor érdemes elindítani, amikor háromnegyed órára ki tudjuk kapcsolni a külvilágot és ki tudunk lépni a mindennapi gondolataink fogságából.
Martina hangja már az ősi doom riffekkel kezdődő nyitódalban is ezerszínben szólal meg, esetenként olyan érzetet kelt, mintha egy vízfal mögül szűrődnének át a dallamai, máskor pedig a mogorva riffek ellenpontjaként éteri kórusokat hoz. A Barren című dal egyes részleteiben érzem leginkább Chelsea Wolfe hatását, de a hosszabb instrumentális részben Jason játéka révén ott van benne a The Gathering lebegése is. A következő két szerzemény a korong két legterjedelmesebb tétele. A Rubicon egy lassan építkező, hosszan kibontott dal, a címéhez illően egy kevésbé felkavaró, lassan hömpölygő hangfolyam. A Moult pedig egy drone-os hatásokat is magán viselő depresszív kreatúra, melyben a magába forduló zenei alapot Martina éteri dallamokkal ellenpontozza. A For Nevermore végtelennek tűnő, hipnotikus riffelése nagyobb teret ad a vokáloknak, ebben a dalban népzenei hatásokat érzek, de az is elképzelhető, hogy tévúton járok; egyébként ebben a szerzeményben vendégeskedik Kátai Tamás, aki hozza is a rá jellemző szintetizátor dallamokat. A filmzenés Become Undone olyan dream popos témával indul, mint egy Angelo Badalamenti szerzemény, a vezérdallam a későbbiekben is vissza-visszatér, majd egy váratlan fordulattal black metalos száguldásban teljesedik ki, hogy disszonáns hangok keretében hirtelen érjen véget. A vonós hangszerekkel színesített Okkultast követően érkezik a lemez legrövidebb, mégis legformabontóbb fejezete, a White Dove, melyben Martina kifacsart, eltorzított hangon egy népdalt ad elő. Fájdalmas és felzaklató közjáték ez… A hallgató a feloldozást a Curse című záró szerzeménytől várná, de a remélt megnyugvás nem jön el, ez a számtalan rétegre bontható dal inkább az előzmények esszenciája, mintsem egy kellemes levezetés.
A lemezen egyébként Tamás mellett vendégként szerepel a leginkább a Gutted soraiból ismert Drótos Gábor, aki akusztikus gitáron és csellón jut hosszabb-rövidebb szerepekhez, illetve az előttem ismeretlen Colin Webster szaxofonon, Olly Smit pedig gitárokon működik közre. Nehéz, teljes embert kívánó lemez a Forlorn, az élmény cserébe viszont nem mindennapi, a pontszám pedig önmagában nem adhatja vissza a lemez értékeit.
