Az 1980-as évek második felében alakult Los Angeles-i Little Caesar nem akármilyen hullámvölgyekkel teli fél évtizedet követően úgy tűnt el a színről, hogy két, a blues alapú hard rock hívei körében kultikussá nemesedett albumot hagyott maga után. Az újjáalakulás óta a csapat pályája lényegesen simább mederben halad, komolyabb tétben viszont aligha fogadott volna arra bárki is közülünk, hogy valaha itthon láthatjuk-hallhatjuk őket. Most végre ennek is elérkezett az ideje – a járványügyi korlátozások megszűntével (csak el ne kiabáljuk!..) a lehető legjobbkor. Ráadásul nem csupán óriási koncertélménnyel gazdagodtunk, de a banda énekesével, Ron Younggal is alkalmunk nyílt beszélgetni röviddel a buli előtt.
Első alkalommal jártok nálunk, de neked van magyar kötődésed, ugyanis a ma esti vendégzenekarral, az Asphalt Horsemennel, pontosabban az énekesükkel, Karival évek óta jó barátságban vagy. Elmesélnéd, hogyan alakult ki ez a viszony?
Ron: Regensburgban játszottunk 2016-ban, vagy talán régebben. Ott ismerkedtünk meg. Felvettük egymást Facebookon és kapcsolatban maradtunk. Sőt, meg is látogatott a farmomon, amikor az Egyesült Államokban járt. Azóta is rendszeresen beszélünk Facebookon és ha eljön egy bulinkra, akkor a vendégünk. Szóval évek óta tart a barátság. Turnézás közben sok nagyszerű barátra teszünk szert.
Sosem került még szóba köztetek, hogy lehetne több közös koncertetek is Európában?
Ron: Nem. A bulikat nem én szervezem, van külön emberünk erre. Ugyanakkor logisztikai szempontból sem tudnánk megoldani, mert a színpadok túl kicsik ahhoz, hogy két hangcucc is elférjen. Úgyhogy ez nem került szóba. Pedig nem bánnám, ha összejönne, mert kitűnő banda.
Úgy tűnik, a lovasok visszatérő alakok az életedben, hiszen egy ideig a The Four Horsemen énekese voltál.
Ron: Igen és Pharoah (Barrett), a bőgősünk is játszott a The Four Horsemenben a második lemez idején. Frank (C. Starr) kómába esett és nem lehetett tudni, hogyan alakul az egészségi állapota. A csapatnak közben összeállt egy turnéja, amelyből már nem tudtak kifarolni, így én ugrottam be Frank helyére a turné kanadai állomásain. Sajnos nem sokkal ezután Frank elhunyt. Szó volt arról, hogy a The Four Horsemen továbbmegy és én leszek az énekes, de a többiek annyira elszórtan éltek az Egyesült Államokban, hogy végül semmi nem lett az egészből.
Tagja voltál a Manic Edennek is, ahol jelenlegi és egykori Whitesnake tagokkal zenéltél. Nem merült fel, hogy összeáll a társaság még egy albumra?
Ron: Én benne volnék, de Adriant (Vandenberg) eléggé lefoglalja a MoonKings. Annyit tudok, hogy az eddigi egyetlen lemezünk újbóli kiadásán ügyködnek éppen. Remélem, bakeliten is ki fog jönni, szeretnék magamnak egy példányt belőle. Rudyval (Sarzo) és Adriannel állandóan beszélünk Facebookon. Pillanatnyilag nem tervezünk folytatást, pedig benne volnék, imádom a srácokat és szeretnék még együtt zenélni velük. Persze mit lehet tudni…
Mennyiben írta felül a Little Caesar terveit a világjárvány? Gondolok itt eleve arra, hogy ezt a mostani turnét is kénytelenek voltatok elhalasztani.
Ron: Igen, egy évvel. A járvány alatt tartottunk pár streamelhető bulit, de sok zenekarral ellentétben nem voltunk kifejezetten termékenyek. Az orvosokra és a tudományra hagyatkoztunk. Ez turné is meglehetősen bizonytalanná vált. Nem tudtuk, megvalósítható lesz-e, pedig nagyon elköteleztük magunkat amellett, hogy átjövünk ide játszani. Végül átlendültünk, és az embereknek mindenütt ez volt az első koncertjük tizennyolc vagy tizenkilenc hónap után és ez nagy dolog!.. Csodálatos visszajelzéseket kaptunk a közönségtől, mindenki izgatott volt, amiért ismét élőben hallhatott zenét.
Igaz, hogy 1992-ben turnéztatok először Európában?
Ron: Igaz, és az is csak néhány állomásból állt. Játszottunk a hamburgi Markthalléban, a londoni Marquee-ban és a Bulldog Bash nevű nagy Egyesült Királyságbeli motoros találkozón is. Ennyi volt az egész. Gyorsan lezavartunk pár promóciós bulit, aztán húztunk is haza.
Amióta viszont rendszeresen jelentkeztek lemezekkel, időről időre felbukkantok az öreg kontinensen.
Ron: Így van. 2010-ben alakult újjá a zenekar és utána az első itteni turnénk 2012-ben volt, ha jól emlékszem. Azóta is viszonylag rendszeresen jövünk át.
Lehetséges, hogy a sors most szolgáltat igazságot nektek? Hiszen kötöttségek nélkül írhattok zenét és szabadon turnézhattok is – már amikor a járvány épp nem szól közbe…
Ron: Egyértelműen. Amióta újból összehoztuk a bandát, úgy állunk hozzá, hogy pusztán szórakozásból, a zenélés kedvéért csináljuk, figyelmen kívül hagyva az üzleti szempontokat, a nagyvállalatokat és a lemezcégeket. Az albumainkat pár szakmabeli barátunk segítségével adjuk ki. Ezáltal sokkal élvezetesebb és egyszerűbb minden, nem nehezítik a dolgokat jogi, üzleti és pénzügyi kérdések. Sokkal szórakoztatóbb számunkra így.
Igaz, hogy annak idején az MTV-nek gondjai voltak a zenekar kinézetével és emiatt nem biztosította nektek a kellő támogatást?
Ron: Nem, egy szó sem igaz az egészből! Ennek semmi köze nem volt a fazonunkhoz, semmivel sem néztünk ki rosszabbul bármelyik másik csapatnál. Ez egy rock n’roll banda. Az MTV valójában végtelenül elfogadó volt velünk és kezdettől fogva orrba-szájba nyomatták a számainkat, mert az akkori elnök megszállott rajongónk volt. Hogy mi indította el ezt a pletykát? Amikor kijött az első lemezünk, hat héttel a megjelenés után eladták a lemezcéget. Japán tulaj vette át és alaposan megnyirbálta a költségvetést. Két hétre rá pedig kirúgta a kiadó igazgatóját, aki a titkárnőjére rejszolt, durván beekizve és bekokózva, így a vállalat élén nem maradt senki. Egy héttel később a menedzserünk, Jimmy Iovine szólt David Geffennek, hogy nem akarja folytatni vele a szakmai együttműködést. Jimmy ugyanis akkortájt indította el az Interscope Records kiadót, amely aztán hatalmas céggé nőtte ki magát, és nem akarta David Geffen kiadványait terjeszteni. Szóval a fazonunkkal kapcsolatos híresztelés nem volt más, mint süket duma. Csupán a színfalak mögötti vergődés lefedésére szolgált. A lemezcég a ballépéseiért a bandát hibáztatta. A zeneipar már csak így működik. David Geffen meg könyörtelen egy alak. Kibabrált Don Henley-vel, kibabrált Neil Younggal… Mestere annak, hogyan kell hátráltatni egy zenekart és mindent ráerőltetni, amit csak lehet. Vagyis ennyi a történet, semmi köze a kinézetünkhöz.
A te fazonodnak mindenesetre nagyon is sok köze volt a Terminátor 2-beli epizódszerepedhez. De pontosan hogyan is válogattak be?
Ron: A 80-as évek óta jó barátságban voltam Kathryn Bigelow-val, aki később James Cameron felesége lett. Egyszer, amikor éppen a Terminátort forgatták, náluk jártam, James pedig szólt, hogy nekem is szán némi szerepet a filmben, én pedig rábólintottam. Megadták nekem a forgatás napját és be is kerültem. Meg kellett ütnöm a Terminátort a billiárddákóval, ő meg kivágott az ablakon és roppant módon élveztem az egészet. Érdekes egy nap volt, az biztos. Megütöttem a dákóval vagy tízszer, de talán tizenkétszer is. Nagy móka volt.
Ezzel a jelenettel aztán ismertebb is lettél, mint a Little Caesar révén.
Ron: Igen, rengetegen ismernek ennek köszönhetően. Többen, mint a zene által.
Valóban szeretnél ismét huszonegy éves lenni, ahogyan azt a 21 Again nótában énekled?
Ron: Szeretnék fiatal lenni, de egyben talpraesett is (nevet). Jó lenne huszonegy évesen mindazzal a bölcsességgel felvértezve élni, ami ma megvan bennem. De szerintem mindenki így érzi. Ahogy öregszünk, szeretnénk a fiatalkor minden előnyét kiélvezni, de a korral járó bölcsességet is birtokolni. Szóval ez félig igaz.
És mire utalsz a Vegas refrénjében a „too stupid for New York, too ugly for Hollywood” sorral? Miről szól ez a dal?
Ron: A szelfi-generációról. Ezek az arcok a nagy semmivel válnak híressé, semmi értékeset nem tesznek. Lásd Kardashianékat. Milliók követik őket a közösségi médiában, miközben semmit nem hoznak létre, csak félpucéran fotózkodnak és marhaságokat csinálnak. És benne van a szövegben az a meglátásom is, hogy sokan nem képesek boldogulni sem a kihívásokkal teli New Yorkban, ahol az embernek igencsak észnél kell lennie az utcán, sem pedig Hollywoodban, ahol nagyon vonzónak kell lenned, különben semmire nem viszed. Az ilyenek közül a legtöbben Vegasban kötnek ki, amely nagyjából a kettő közé esik. Az a város az efféle felszínes embereknek való: ott nem kell sem menőnek, sem túl okosnak lenni.
Stabilnak mondható a Little Caesar mostani felállása?
Ron: Igen, végre. Jó néhány gitárost fogyasztottunk el az évek során. Apache (Jimmy Hayne) az első lemez után szállt ki, a másodikra jött Earl Slick, aztán ő is lelépett. Cserélődhettek vagy négyen. Mark (Tremalgia) már a család része. Fidel Paniagua saját vállalkozást indított, túl elfoglalt lett ahhoz, hogy turnézzon, így közel öt éve Pharoah bőgőzik nálunk. Tom (Morris), az eredeti dobosunk nincs itt a mostani turnén, mert a mamája súlyos beteg lett mintegy három héttel az indulás előtt. Helyette Brian (Irving) cimboránk ugrott be erre a túrára. Tom persze a csapat tagja marad. Rajta kívül Loren (Molinare) és jómagam vagyunk eredeti tagok, úgyhogy a zenekar magja ma is együtt van.
Mi mindent terveztek a közeljövőre? Várhatunk-e újabb lemezt tőletek?
Ron: Igen. A turnézásból rendszerint feldobottan érkezünk haza és dalötleteink is vannak, csak éppen kidolgozni nem volt még módunk ezeket. Már mindannyian oltottak vagyunk, így kényelmesen tudunk dolgozni, a turnézás pedig mindig inspiráló hatással van ránk, úgyhogy otthon neki fogunk állni a következő lemez megírásának, aztán irány a stúdió!
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI
