RockStation

WITHERFALL - CURSE OF AUTUMN (Century Media, 2021)

Bátor, nagyszabású lemez

2021. október 13. - rattlehead18

curseoftheautumn.jpg

Napjaink dömpingjében sajnos kivételesek az olyan lemezek, amelyek hónapokkal a megjelenésük után is rendszeres vendégek a lejátszóinkban. A Witherfall március elején megjelent harmadik albuma nálam arra a sorsra jutott, hogy ha nem is rotációban, de időközönként manapság is előkerül, és a hallottakra az újabb találkozások alkalmával is képes vagyok rácsodálkozni.

A Nevermore frontember, Warrel Dane tragikus halála és az Iced Earth sztorijának szappanoperába illő befejezése egy olyan űrt teremtett a progresszív irányba mutató amerikai power vonalon, aminek betöltése embert próbáló feladat. A Jake Dreyer - többek között ex-Iced Earth - gitáros és Joseph Michael - aki Dane utódja lett a Sanctuary-ben - énekes csapata 2017-ben kisebb underground rengéshullámot váltott ki a Nocturnes and Requiems koronggal. A bemutatkozó lemez egyben sajnos a harmadik alapító, a dobos Adam Sagan posztumusz kiadványa is volt. A szakma részéről érkezett vállveregetések ellenére a haláleset miatt akkoriban úgy tűnt, hogy egyszeri csodáról van szó, azaz a Witherfall sztorija beváltatlan ígéret marad.

Szerencsére a csapat nem jutott a Spiral Architect és a Divine Regale sorsára, már 2018-ban megérkezett a folytatás, a dobok mögé pedig a mi Borlai Gergőnket ültették. A Vintage EP a speciális jellege ellenére, vagy épp emiatt számomra nem volt egyéb puszta időhúzásnál, ellenben a négydalos The Other Side az idei év elején nem várt meglepetésként ért. Manapság ugyan már semmi jelentősége sincs, de a régi időkben sorsdöntőnek bizonyult harmadik korong, a Curse Of Autumn pedig március elején került a boltok polcaira. Aki ismeri a két elődjét, hellyel-közzel tudhatta, mire számíthat az idei anyagtól. Dryerék legnagyobb erénye számomra az, hogy a nem egyszer nyakatekert zenei alapok ellenére dalokban gondolkodnak, melyek befészkelik magukat az agytekervényeinkbe.

witherfall2021.jpg

A képlet tehát a Witherfallnál lényegében pont ugyanaz, mint a Nevermore esetében volt. Adva van egy a hangszálaival bármire képes énekes és egy olyan gitáros, aki a technikai bemutatót dalok formájában vezeti elő. A két főember mögé pedig egy bámulatos ritmusszekció állt össze. Marco Minnemann dobos a Dream Theater-nél ott volt a jelöltek között Mike Portnoy távozása után, a kevésbé ismert Anthony Crawford bőgős (szintén alapember a Witherfallban) a metalon kívülről érkezve többek között Allan Holdsworth és Justin Timberlake zenekaraiban is közreműködött. Alex Nasla billentyűsnek pedig a Witherfall lehet egy kiugrási lehetőség. A háttérből olyan arcok tettek hozzá a nagy egészhez, mint a floridai Morris fivérek (Morrisound stúdió), Dreyer egykori főnöke, Jon Schaffer, valamint a grafikus Necrolord.

A közel órányi terjedelmű Curse Of Autumn felvonultat mindent a csapat eszköztárából, a „szimpla dalok” mellett van intro, instrumentális tétel, nagyeposz, félakusztikus átvezetés, sőt még egy akusztikus feldolgozást is biggyesztettek a korong legvégére. Széles tehát a paletta, Dreyer egy érzelmes akusztikus témából oda-vissza lazán vált át egy technikás szólóba, de a többiek sem spórolnak a hangszeres bemutatókkal, a végeredmény mégis minden esetben egy-egy dallá áll össze. A felfedezés örömét meghagyom a hallgatóknak, csak a két szélsőséget, a félakusztikus címadót, illetve az …And They All Blew Away negyedórás opuszát és néhány személyes favoritomat emelném ki. Az előbbi első fele olyan, mint egy 60-as évekbeli Simon & Garfunkel szerzemény, de a mindössze másfél perces tételbe egy Nevermore-os zúzást is sikerült integrálni. Az utolsó saját dal pedig kb. olyan utazás, mint az Iced Earth Dante’s Infernója volt a maga idejében, a sok téma között kapkodhatjuk a fejünket, Joseph Michael viszont egy olyan refrént pakolt ide is, ami gyorsan fülbe ragad. Az Another Face váltásai a svéd Evergrey klasszikussá érett lemezeit idézik, Dreyer érzelmektől túlcsorduló szólójával, a végén pedig azokkal a King Diamondot idéző tébolyult kacajokkal. A Tempest középrésze meg spanyolos akusztikus témából vált Panterás riffekbe, mialatt a ritmusszekció tart kiselőadást. A záró Boston feldolgozás ugyan meglepő húzásnak tűnhet, a lemez közepén ki is lógna a saját dalok sorából, de zárásként több, mint érdekes.

A Curse Of Autumn egy bátor, nagyszabású lemez, mely meghálálja a ráfordított időt; a polcon a Nevermore lemezek mellett érdemel helyet. Értő kezekben az amerikai power metal!

5kop.png 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr316717268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum