Az olasz halálimádók három év után jelentkeznek új nagylemezzel. A négy csuklyás több, mint két évtizede tűnt fel az árnyékos oldalon, az Abysmal Grief logója alatt számtalan kiadvány készült, az olaszok minden lehetséges típusú és formátumú hanghordozón kipróbálták már magukat.

Csak a kiadványok egy részét van szerencsém ismerni, a nagylemezekkel többé-kevésbé tisztában vagyok. Utóbbiak közül a Funeral Cult Of Personality még csak a hatodik a sorban, Necrothytus és társai feltehetően jobban kedvelik a speciális megjelenéseket, de már itt volt az ideje a soron következő nagyobb lélegzetvételű kinyilatkoztatásnak is. Az ideológiai és a zenei irányvonal terén feltehetően teljes az összhang a négyest alkotó zenészek között, hiszen a kvartett negyedszázada együtt muzsikál, bár a ritmusszekció tagjai tettek egy-egy hosszabb-rövidebb kitérőt is az eltelt évtizedek alatt.

A két megingathatatlan bástya a billentyűs/énekes Necrothytus és a gitáros Regen Graves. Az olaszok neve nem lehet ismeretlen a hazai undergroundban, néhány éve a Svoid és a Lepra társaságában magyar földön is elővezették gyászdalaikat. A hatodik lemez nem hoz váratlan kitérőt, netán fordulatot az Abysmal Grief pályaívén, bár a zenekar ismerői nem is hinném, hogy számítottak volna bármi ilyesmire. A szövegi koncepció már a korai anyagokon is egyértelmű volt, melyen most sincs mit ragozni. A sötét lelkű olaszok tehát nem kísérleteznek, megelégednek a finomhangolásokkal. Az Abysmal Grief mindig is hajlamos volt hosszabb lélegzetű kompozíciókban is gondolkodni, ez most sincs másképp, olyannyira nem, hogy a záró fejezet közel negyedórányira nyújtózkodik. Elcsépelten és sablonosan hangzik ugyan, de Necrothytus és társai zenei víziójának középpontjában az elrettentés, a megbotránkoztatás és a félelemkeltés áll. A fókusz most is ezekre irányul. Ahogy néhány fórumon találóan nevezik a zenekart, ez a fájdalmas világvégi (doom) muzsika indokoltan illethető a necro jelzővel, hiszen az Abysmal Grief által teremtett aurában az élet jelét sem érdemes keresni, a Funeral Cult Of Personality olyan területre vezeti a hallgatót, ahová fény nem szűrődik be.

A templomi orgonával, harangszóval és távolról beszűrődő, összekuszált kórusokkal elővezetett intro után, egy prédikációt követően a kvázi címadó tétel nyitja meg és tárja ki a sötétség kapuit. A doomos nyitóriffek a késői Black Sabbathot vagy a Messiah Marcolin-féle Candlemasst idézik; a billentyűs hangszer, elsősorban pedig az orgona játéka azonban az olaszoknál a későbbi tételekben is központi alkotóelem, a vokálok és a cinikus kacajok a fiatal Tom G. Warrior tébolyult témáit idézik. A cél érdekében az zenekar horrorisztikus hangképeket, vonós hangszíneket is bevetett (pl. The Mysteries Below és Idolatry Of The Bones). A The Graveyard Is Mine a címéhez illően egy újabb óda a sötétséghez. A reneszánsz kor zenéjét idéző Smell Of The Sacristy rövid átvezetője után érkező ének nélküli, csupán beszédfoszlányokat rejtő Reign Of Silence az új lemez legihletettebb epizódja, a hosszúra nyújtott bevezetője különösen hatásos részét képezi a Funeral Cult Of Personality-nek. Az Idolatry Of The Bones helyet kaphatott volna a Paradise Lost demóin is, a fájdalommal átitatott énekhang ebben a szerzeményben kísértetiesen idézi Nick Holmes korai témáit. A The Grim Arbiter pedig az Abysmal Grief esszenciája, megkockáztatom, hogy a zenekar eddigi legkomolyabb teljesítménye.

Aki ismeri a zenekart, tudja, mire számíthat tőlük, aki viszont csak bólogatni akar a zsíros riffekre és nem tud/nem akar különbséget tenni a stoner és a doom muzsikák között, magának tesz szívességet azzal, ha elkerüli az olaszokat.