RockStation

Monolord - Your Time To Shine (Relapse Records, 2021)

A nyuszi halott és élvezi

2021. október 25. - KoaX

monolordyourtime.jpg

Támadnak a svédek! Húsgolyóval dobálnak, arra kényszerítenek, hogy bútorokat rakjunk össze, hogy feketén igyuk a kávét és folyamatosan a zenéjüket hallgassuk. Nos, az utóbbival nincs is problémám. Pláne, amíg olyan zenekarokat kell hallgatnom, mint a Monolord, akik hamarosan kihozzák legújabb albumukat. Azonban a Your Time To Shine-t már meghallgattam!

Mennyire okos dolog azon a napon, egészen pontosan október 29-én kihozni az új albumodat, mint amikor a Mastodon anyag is megjelenik? Ez egy felettébb érdekes kérdés, de a hasonszőrű arcok, mint én csak örömködni fognak. Az előző két anyag számomra, hatalmas csalódás volt. A Ruston még volt két-három jó dal, de átcsapott túlzott művészkedésbe, a No Comfort meg egyszerűen rossz. Szerintem. Az egy útkeresés volt a zenekar részéről, amikor nem tudták, hogy merre menjenek, merre van az az ösvény, ami előre viszi őket, nem pedig újra az elágazáshoz.

monolord21.jpg

Nos, a COVID miatt a zenekar visszakerült az elágazáshoz. Nem turnéztak (milyen meglepő) volt idejük leülni a seggükre, és összerakni egy olyan albumot, amitől bocsánat a kifejezésért, de befostam! Innentől kezdve nem árulok zsákbamacskát. A Monolord Your Time To Shine című ötödik nagylemeze ott van a 2021-es évi TOP HÁROMBAN. Már most. A helyezése csak attól függ, hogy a Mastodon mit fog művelni a dupla albumával. Az előzetesen megismert, klipes The Weary elsőre nem tetszett. De mögöttem a főváros, előttem az autópálya, van időm barátkozni vele és az albummal. És ez annyira sikerült is, hogy arra jutottam, hogy a temetésemen ezt a dalt játsszák majd le. A svéd trió kegyetlen erős nyitó dalokban, lásd: Empress Rising, Cursing the One,Where Death Meets the Sea. Most meg itt van ez a dal, amivel először elkezdenek beledöngölni a földbe, majd rád pakolnak egy olyan, tonnás Sabbath sounddal megáldott riffet, hogy észhez térni sincs időd. Mindezeken kívül Thomas egyre jobban használja a hangját és azt érzed, hogy az egész dal olyan, mint egy spirál, ami egyre jobban magába szippant téged. A bontós gitártéma annyira kedvenc lett, hogy nem tudom hányszor hallgattam meg csak ezt a dalt már mióta hazajöttem. Úgy voltam az albummal, hogy "ahhh van időm megírni a kritikát, nem sietek". Első hallgatás után biztos voltam benne, hogy ennél könnyebb szülést elképzelni sem tudnék, és azonnal rendelni kell a vinylt.  Amúgy a nyitó dal még a legkönnyedebb dalocska a maga öt percével, innen csak kúszik felfelé a dalok hossza, de úgy, hogy közben egyik sem lesz unalmas, a lemez pedig pontosan olyan hosszú, hogy azt érezd, kellene még egy szelet ebből a tortából, de már tele vagy amúgy. 

Pedig csak öt dalról beszélünk. Talán ennyit még sörből is megtudnék inni. A To Each Their Own egy különleges szerzemény, ugyanis a dal fő bontogatós riffje egy félig akusztikus hatású történet, ami magával visz. Ez a téma lehet, hogy Thomas szóló lemezére készült eredetileg, illetve ott is megállná a helyét, de a végén kapott egy olyan mono ízt, hogy egyértelműen itt kellett szerepelnie. Különösen imádom a dal vége felé található szólót, mondom ezt úgy, hogy alapjáraton nem szeretem a szólókat. Ez az a gitárhangzás, amit minden doomster, sludge fan létre akar hozni az életben. Egyszerűen tökéletes. Az I'll Be Damneddel visszakanyarodunk a korai lemezekhez. Mocsok, tömörség, unásig ismételt riffek, amik magukba bolondítanak. És a Monolord történelmében először (ha jól tudom) hallhatunk duplázást, amit sose hittem volna. Essben talán ebben a számban hozza a legjobb tamos ötleteket, itt mutatja meg a legjobb groove-jait.

A lemez címadó dala, a leghosszabb tétel az öt dal közül. A hangzás tekintetében nekem totál Planet Caravan, keverve egy kis világvége hangulattal. Amikor pedig azt hinnéd, hogy vége a dalnak, akkor előkerülnek az ütős kiegészítő hangszerek. Meg kell említeni, hogy a zenekar ezen az albumon mert a legjobban kísérletezni a különböző kiegészítőkkel, sávokkal és ez marha jót tett nekik! Szerintem, pontosan emiatt találtak vissza a régi vonalhoz, ahhoz a vonalhoz, amit elvesztettek, ami híressé, kultikussá tette őket. És aztán jön a legvadabb Monolord dal, amit hallottam valaha, amivel lezárják a lemezt. A The Siren Of Yersinia esetében a kezdés után azt várja az ember, hogy valami belet remegtető ordítás fog következni, de a zenekar nem adja el magát ilyen könnyen. Marad a kultikus gitárhangzás, ami agyon van tolva reverbbel, hogy teljesen azt érezzük, hogy lebegünk. Amikor már a sztratoszférát rég elhagytuk, akkor pedig visszarántanak a Földre úgy, hogy azt örökké emlegesd.

A Monolord megcsinálta azt, amire kevés zenekar képes. Visszajutott a csúcsra úgy, hogy hű maradt magához és nem ismétli saját magát. Akinek vannak kétségei..... Én most iszonyatosan elgondolkodtam, hogy decemberben ki kell menni Bécsbe megnézni őket. Béke, Szeretet, Metal

5kop.png

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr216699726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum