RockStation

Green Lung - Black Harvest (Svart Records, 2021)

Időben szóltunk

2021. november 03. - moravsky_vrabec

green_lung_black.jpg

A brit Green Lung igazi underground szenzáció, a most megjelent második albumuk pedig könnyen meghozhatja számukra az áttörést. A 70-es évek zenéit idéző retro-doom-folk-rock albumuk komoly esélyes az év végi listánkra, megpróbálom összefoglalni, miért.

Az első lemezüket nem hallottam, szinte szűz füllel álltam neki az ismerkedésnek. Azért csak szinte, mert az előzetesként kiadott Reaper’s Scythe dalukat feldobta az algoritmus, és ismerős volt. Mint a legtöbb jól sikerült lemez, már elsőre megfogott, aztán minél többet hallgattam, annál inkább berántott.

No de kik is ők? A minimum kétértelmű Green Lung név öt fiatal brit srácot takar, vidéki-kisvárosi háttérrel. Esetükben nincs előzményzenekar, jobbára ismeretlenek. Az első lemezük (Woodland Rites) két éve jelent meg, és pozitív kritikákat kapott. A Black Harvest már komolyabb hátszéllel érkezik, még egy olyan nagy múltú, „rendes” újság is méltatta őket, mint a The Guardian.

Ha a zenéjüket próbáljuk körülírni, a végeredmény attól függ, mennyire alaposan vesézzük ki. A felületes hallgatót ugyanis elvakítja a – stílszerűen – zölden villogó képzeletbeli Black Sabbath felirat. Tom Templar énekes hangja ugyanis olyan mértékben idézi a fiatal Ozzyt, hogy magas labdaként kínálja magát a hasonlítgatás, nem is beszélve Scott Black grizzlypofon-súlyosságú riffjeiről.

De van azért más is. A Green Lung zenéjének hasonlóan fontos összetevője a legtöbbször orgonás-hammondos hangszínen megszólaló billentyűs (John Wright az elkövető). Mivel csak egy gitár van, gyakran kerül a frontvonalba, nem csak díszít, hanem szólóhangszer is. Végül, ami a legnehezebben megfogható: az atmoszféra megteremtésében alkottak igazán nagyot szerintem. A Green Lungnak saját mikrokozmosza van, és sorolhatjuk vég nélkül a lehetséges hatásaikat (többnyire a szigetországból), az alkotóelemeket sikerült egyedi módon összedolgozni. Bár nyilván oda-vissza, betéve ismerik az első 4 Black Sabbath lemezt, ne intézzük el őket egy vállrándítással, hiszen például én is ismerem, mégse tudok ilyen patent dalokat összehozni.

Ha már atmoszféra-teremtés: az intróként is szolgáló alig kétperces The Harrowing elején ahogy Tom Templar síron túli hangon énekli, hogy gyere fel a dombra és megszakad a szíved, minden szavát elhisszük. Olyan, mint egy szomorú népdal. A legenda szerint belopóztak egy templomba, és a szólamát ott vették fel suttyomban. Pár sor után átváltanak egy jammelős, instrumentális témázgatásba, majd az egész átfolyik az Old Gods című dalba. Ezt egyértelműen a riff uralja, és itt ütközik ki leginkább a Sabbath-párhuzam. Tom olyan hosszan tartja ki a hangokat, hogy már-már parodisztikus. A refrén viszont örökre rögzül már első hallgatásra, az Old Gods a lemez slágere is lehetne. Az egyik. Noha tele van hangszeres betétekkel, nem húzzák hosszúra, alig 4 perces. A következő Leaders of the Blind hasonló hozzá, de valamivel lazább, és itt nagyobb szerepet kap az orgona.

A hangzást is jól sikerült belőni: ha kell, tiszta és levegős, de megvan benne az a fostos dzsuva is, amit a korai Ghostban is annyira szerettem. A gitár mintha egy szippantós kocsi tartályából szólna. Ha már szóba került a Ghost, az első három albumuk kedvelői nyugodtan tehetnek egy próbát a Green Lunggal. Persze az újonnan csatlakozott tinilányok is, nem fog fájni… A Reaper’s Scythe (újabb kétértelmű cím) megint egy csúcspont, egy inkább középtempós, hippis hangulatú dal, a végén olyan vaskos riffel, mint Dwayne Johnson… bármije.

Ügyes szerkesztéssel a Graveyard Sun következik, ami végre kicsit enged a gyeplőn. Tom akusztikus gitár kíséretében énekli az első versszakot, végül a dal egy szép balladává terebélyesedik. Aztán a címadó egy újabb rövid instrumentális téma, ha úgy vesszük, a B-oldalt is így vezetik fel. Ha elemezgetni-csemegézgetni szeretünk, a Doomsayer a megfelelő alany. Viszonylag hosszú darab, és a hangszeresek a szokottnál is nagyobb teret kapnak benne. A szólója egy elszállt gitárvijjogtatás, majd az orgonával felelgetnek egymásnak, végül az outro nem más, mint a főriff végtelen sokszor egymás után, fület kényeztető rotyogtatással előadva.

Az albumot záró Born to a Dying World megint egy lassú, a bevezetőben hallott szomorú, túlvilági énekkel, ami egyszer csak elhal, és ennyi volt. Én biztos nem a végére szerkesztettem volna, vagy legalább odatennék még egy Blink-182 feldolgozást bónuszként. Az érem másik oldala persze az, hogy tényleg képes érzelmeket kiváltani, nemcsak úgy meglegyinti a hallgatót.

greenlung_band2021.jpg

Figyeltétek, hogy majdnem mindegyik dal szóba került? Gondban lennék, ha nekem kellene kislemezdalt választani, és nem azért mert egy sem alkalmas, hanem mert több is. Nagyon jól sikerült lemez a Black Harvest, változatos hangulatokkal, elsőrangú hangszereléssel, megjegyezhető énekdallamokkal. Nem lehet néhány egyszerű jelzővel körülírni, és semmiképp nem háttérzenének való. Ehhez jön még a jól eltalált hangzás, a borító már csak ráadás. Időben szóltunk: ha most megismerkedsz velük, milyen menő lesz majd 2030-ban azzal villantani az (egyik) Aréna büféjében, hogy te már a kettes lemez idején hallgattad őket…

rockstation_pontozas_4_5.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3116744422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum