RockStation

Beast In Black: Dark Connection (Nuclear Blast, 2021)

Romantikus popmetal helyett baby Rammstein

2021. november 11. - moravsky_vrabec

darkconnection.jpg

Harmadik lemezéhez érkezett egyik titkos favoritom, a Beast In Black, a zenekar, amely arról híres, hogy nem tud töltelékszámot írni. A Dark Connection albumot átszövi a srácok anime- és cyberpunk mániája, minden eddiginél több szintivel meglocsolva.

A főnök Anton Kabanen 2015-ben alapította a zenekart, miután kiebrudalták előző bandájából, a Battle Beast-ből. (Ez valami finn specialitás lehet, lásd még: Stratovarius, Children Of Bodom.) Nagyjából a korábbi koncepciót vitte tovább, a fő különbség, hogy itt férfi énekes van, a görög Yannis Papadopoulos, igaz, ő képes akár férfiszoprán hangfekvésre is. Molnár Máté basszusgitáros személyében magyar tagja is van a csapatnak, akik egy doboscserét leszámítva a kezdetek óta stabil felállással működnek. Nem titkolt rokonszenvem alapja az, hogy az első két lemezükön egymást érték a jobbnál jobb szerzemények, a dallamos pop-rock és a power metal határterületéről. Ezen felül élőben is meggyőzőek, láthatóan, érezhetően élvezik is. Szóval igen, az első két BiB album gyakori vendég a lejátszónkban.

Az előző albumot (From Hell with Love) még éppen meg tudták turnéztatni a járvány előtt, majd kicsit eltűntek a színről, nem voltak karantén-koncertek, sem időhúzó kiadványok. Aztán egyszer csak bejelentették az új anyag érkezését, jött néhány előzetes „kislemez” is, látványos videókkal megtámogatva. Október vége óta pedig mindenki meghallgathatja a 11+2 dalból álló, csaknem egy óra hosszú Dark Connectiont. Anton így mesél róla a sajtóanyagban:

Lépj be a cyberpunk világba! Repülő autók, terpeszkedő metropolisz, neonfények, érzéketlen gyilkosok, robotnők, femme fatale-ok, homályos karakterek, halálos vágy, tiltott szenvedély, fergeteges szerelem, űrutazás. A Dark Connection-ben mindez benne van, és még több is. (…) És mint mindig, egy Beast In Black album nem volna Beast In Black album Kentaro Miura manga- és anime teremtménye, a Berserk komoly hatása nélkül. Szomorú, hogy ez a szeretett szerző éppen az album készítése közben hunyt el, így a Dark Connectiont Kentaro Miura emlékének ajánljuk.

A nyilvánvaló kérdés tehát, hogy sikerült-e megugrani a saját maguk által magasra tett lécet, vagy a színpompás körítés ezúttal a dalok rovására ment? A Blade Runner (nem finomkodnak az utalásokkal) pontosan mutatja, milyen irányba mozdultak, miközben a dal felismerhetően Beast In Black maradt. A billentyűk valóban kiemelt szerepet kaptak, a fő hangszeres motívum nem is a riff, hanem egy szintidallam lett. Az ütemeket is vegyesen szolgáltatják gépi, illetve hagyományos dobok. Lerendezhetjük annyival, hogy diszkómetál, de Anton annál jobb dalszerző, hogy ne merüljünk el jobban a részletekben. A végén pedig lenyom egy olyan gitárhős szólót, hogy tüstént helyrebillen a világ egyensúlya. A Blade Runner remek dal, tökéletes lemezindítás. Ha csak annyi változott, hogy a dalokat egy kicsivel több szintivel színesítették, én semmi akadálya – ahogy a gimis fizikatanárunk mondta.

A Bella Donna tisztességes, power metalos riffel indít, a tuc-tuc csak később érkezik, egyébiránt egy középtempós, mondhatni átlagos BiB szerzemény. Aztán jön a tizenkettő egy tucat Highway to Mars (ejnye, nem ehhez vagyunk szokva), majd a lemez három legerősebb dala – mily’ véletlen, hogy pont ezeket szellőztették meg a felvezető kampányban.

A Hardcore dalnál ugrott be, hogy olyan, mintha baby Rammstein lenne. Ugyanaz a sarkos, szögletes zene, csak mintha nem lenne benne gitár. Ez más daloknál is feltűnik, pedig nyilván ott van, Anton mellett Kasperi Heikkinen is ezt a posztot tölti be. A billentyűs szólamokat Anton játszotta fel, de arra kíváncsi leszek, hogyan oldják meg mindezt a koncerteken. Attól tartok, hogy előre felvett hangmintákkal, ami nem volna rendkívüli. Anton persze veszettül szólózik jóformán mindegyik dalban, de a karakteresebb riffeket nagyítóval kell keresni.

A One Night in Tokyo a lemez bulihimnusza, a bevezetője pedig erősen idézi a Just a Little Bit című eurodisco slágert – ez eufemizmus a hangról hangra egyezésre, még a dob is stimmel. Persze ki nem volt szerelmes annak idején Gina G-be? Úgy bevésődött ez a szám, hogy azonnal kiszúrtam. Nem véletlenül lett ez az egyik kiemelt dal, ugyanúgy rögzülni fog, mint a Just a Little Bit csaknem negyedszázaddal ezelőtt. De valahogy túl lett pörgetve, már annyira sok, hogy arra gyanakodtam, esetleg paródia. Ahogy a mondás szól: remélem, komoly, mert viccnek kicsit durva lenne.

A harmadik a sorban a Moonlight Rendezvous, ami – bár a címe mást sugall – nem egy lírai szám, inkább egy középtempós sláger. Olyasmi monumentális lassú, mint az Oceandeep vagy a Ghost in the Rain volt, nincs is a lemezen, a romantikus szálat most elhagyták a szerzők, hehe. Nekem mondjuk nem hiányzik, de eddig fontos alkotóelem volt, karaktert adott a zenekarnak, és jót tett a változatosságnak is. Olyasmi power lírait se keressünk, mint a híres Blind and Frozen; a My Dystopia próbálná ezt a szerepet betölteni, de olyan fékezett habzású marad.

A hülye című Revengeance Machine egy tempós, keményebb dal, de különösebb karakter nélkül. Jó lesz rá tombolni a koncerteken, aztán el is felejtjük a következő pillanatban. Van még négy tétel, de azok teljesen jellegtelenek, a lemez vége sajnos unalomba fullad. Sőt rosszabb, annyira sűrű, annyira „too much”, hogy agyonnyomja a hallgatót. Néha még magát a zenekart is, az ének nem tud kiteljesedni: rengeteg effekt van rajta, ritkán jön át, hogy Yannis amúgy mire lenne képes.

beast-in-black-band2021.jpg

Hosszú lett a Dark Connection, sok a tananyag még a bónuszok nélkül is. A két extra azonban – egy Manowar és egy Michael Jackson feldolgozás – mindenképp figyelmet érdemel, igazi felüdülés mindkettő. A Battle Hymn pont azt mutatja meg, milyen egy rendesen megírt dal, és Yannis is végre kieresztheti a hangját benne. Ilyen egy jó feldolgozás: belevitték a saját egyéniségüket, de megtartottak az eredetiből is. A They Don’t Care About Us sem egy nyilvánvaló választás, inkább mint stílusgyakorlat működik. Pont ezért különleges, Yannis pedig egész jól imitálja a popkirály hangszínét.

Személy szerint kicsit csalódott vagyok. Két valóban erős lemez után azt vártam, hogy a harmadikkal beviszik a KO-t, es szintet lépnek az “igazán fontos” bandák közé. De a Dark Connectionben nincs meg ez a potenciál. Nem azt mondom, hogy beváltatlan ígéret, inkább egy nagy kérdőjel. Vajon van annyi kakaó ebben a diszkómetál dologban, amivel igazán be lehet futni? Az Amaranthe-nak úgy-ahogy összejött, de nekik ott van Elize Ryd, a színtér egyik legcukibb énekesnője. Kívánom, hogy sikerüljön, én meg majd hallgatom az első két lemezüket. A pontszámban nagy fokú jóindulat tükröződik, azt is figyelembe véve, hogy a legutóbbi koncertjük előtt lőhettem egy közös fotót Yannis-szal és a lányommal, akinek azóta is ez a háttérkép a telefonján. Mármint a lányomnak.

rockstation_pontozas_4_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5116750004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum