RockStation

Jon Lord’s Concerto for Group and Orchestra @ Győr, Audi Aréna, 2021.11.05.

Egy legendás alkotás újjászületése avagy Hush, alkoss, gyarapíts

2021. november 12. - magnetic star

img_7043_lr.jpg

Alighanem az eseményről szóló beszámolók zömének közzétételét megelőzte Nergal, aki a röviddel a koncert után rendesen elárasztotta a világhálót saját készítésű felvételeivel. Bizony, a Behemoth vezéregyénisége szintén tiszteletét tette a kisalföldi megyeszékhelyen, mint ahogy stábunk is képviseltette magát, ráadásul nem kevesebb, mint négy fővel, nagyrabecsült főszerkesztőnket is ideértve. Adam Darski urat, saját bevallása szerint, a Deep Purple-féle Perfect Strangers vezette be annak idején a rock világába (el tudjuk képzelni, milyen érzésekkel hallgatta a dalt az Audi Arénában), mi pedig ugyebár nagyon szeressük a kulturális, akarom mondani, komolyzenét – a vonósnégyest, azt meg kurvára!..

No, de a tréfát félretéve: a néhai Jon Lord 1969-ben a legelsők között kísérletezett a rock-és szimfonikus zenekar összeházasításával. Versenyművét azóta jó néhány alkalommal vitték színpadra (2009-ben Budapesten is), legtöbbször az ő részvételével. Halála óta ez volt a Concerto for Group and Orchestra harmadik előadása. Vagyis kétségkívül kivételes estét élhettünk át, amelynek fényét csak tovább emelte a Purple bőgős Roger Glover és a karmesterként közreműködő Paul Mann jelenléte. Nem beszélve egy bizonyos Bruce Dickinsonról... Hozzá kell tenni, a Glover mellé felsorakozó muzsikusok ilyen vagy olyan formában majdnem mind dolgoztak együtt Lorddal, de John O’Hara billentyűs (Jethro Tull) számára is testhezállónak bizonyult a feladat.

img_6593_lr.jpg

Nem is kezdődhetett volna mással az este, mint a Concerto-val a maga teljes, mintegy ötven perces terjedelmében. Amivel számomra a legmegdöbbentőbb volt szembesülni, az a hihetetlen értettség, amellyel az akkor húszas éveinek vége felé járó Lord megkomponálta a művet. A dallam-és stílusérzék nyilván egy rockbandában sem hátrány, itt azonban nagyságrendekkel több hangszer, sőt hangszerszekció szerepét kell ki-és eltalálni. A rockos betétek persze a Concerto-ban még többnyire kvázi önálló életet élnek az egyes tételeken belül, leginkább a Vivace - Presto alatt alkotnak szerves egységet, de ez egyértelműen a koncepció része.

A két irányzatot a Maestro 1976-os Sarabande albumának – amelyet 2010-ben szintén bemutatott nálunk – két darabjában tökéletesen sikerült egységbe kovácsolni. Ezekre egy hosszabb szünet után került sor, amely során a rock hangszeresek és a Győri Filharmonikusok egyaránt pihenhettek egyet. (Azért nem úgy fogalmazok, hogy kifújhatták magukat, mert a fúvósok esetében ez elég sajátosan mutatna…) Itt csatlakozott a produkcióhoz és végig a színpadon is maradt Mario Argandoňa ütős, a nagyzenekar ellenben a Rainbow Difficult to Cure-ja és a Wring That Neck közben kivonta magát a játékból. Előbbibe Beethoven Örömódája is beépült, és Dickinson német nyelven nyomta a szöveget. Megjegyzem, ennek a számnak vajmi kevés köze van Jon Lordhoz, legfeljebb amiatt kerülhetett műsorra, hogy az eredeti lemezváltozatban Glover basszusozott és az újjáalakulást követően a Purple is rendszeresen előszedte a koncertjein, egészen Ritchie Blackmore kiválásáig.

img_7008_lr.jpg

Az instrumentális Wring That Neck és a Hush – ennek kétszer (!) szaladtak neki, ám Bruce másodszorra is képes volt belebakizni… – viszont a Concerto legelső előadásán is elhangzott, úgyhogy kár lett volna elhagyni ezeket. A Pictures of Home-nak a két évvel ezelőtti pesti Purple bulin is rendkívüli módon örültem, a When a Blind Man Cries meg különösen komoly csemegének számít, pláne ebben a verzióban.

A Perfect Strangers és a záró Smoke on the Water (amely után nem is lett volna érdemes bármi mást erőltetni) persze már a népünnepély irányába vitte a történetet, de hát kinek ne esett volna jól a végére felpattanni a székből és bemozdulni a népszerű ütemekre? A Smoke…-ot O’Hara is állva játszotta.

img_6934_lr.jpg

Ám még ezzel együtt sem beszélhetünk holmi tribute estről, amelyet a sztárparádé hivatott még vonzóbbá tenni. Méltó tiszteletadás volt ez Jon Lord – az ő portréja ékesítette Bernhard Welz lábdobját is – tehetségének és munkásságának. Azt sem gondolnám hiú ábrándnak, hogy aki eddig nem volt kellően tisztában az úriember klasszikus zenei kirándulásaival, éppen az itt szerzett élmények hatására tekint majd ki ebbe az irányba is.

FOTÓK: MAHUNKA BALÁZS

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7116752166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum