A Jethro Tull, vagy Ian Anderson szólózenekara, vagy a jelenlegi Jethro, ami Ian neve alatt fut, rendszeres vendége Magyarországnak. Ez rendben is van így, hiszen ez a több mint fél évszázada zakatoló rock-gőzmozdony mindig megmozgatja a maga közönségét és (csak a mostani és az előző budapesti koncertből tudok kiindulni, de) magasan tartott nívó mellett a lehető legigényesebb, legprofibb koncerteket adja. A mostani, a Jethro Tull progos dalaira koncentráló fellépés is hatalmas élmény volt, kifelé ezek a szavak fogalmazódtak meg bennem: "Ez egy príma koncert volt! Kár, hogy csak ennyi jutott most". Persze ez a "csak" igencsak relatív, hiszen jutott itt a gyönyörből rendesen!

A Jethro Tull egy egyetemes zenei alapformáció, bármelyik korszakot is nézzük. Ha magukat a dalokat nem is ismeri az ember, akkor is a név hallatán beugrik valami mindenkinek, aki az elmúlt fél évszázadban egy barlangban élt - hé, ez egy rockzenekar, nem? De még milyen! Bevallom, az előző, két és fél évvel ezelőtti  koncertre még lényegében szűz füllel érkeztem (későn érkező vagyok ilyen szempontból, na!), azóta viszont rendszeresen hallgatom a Jethro dalait. Egyszerűen fenomenális, hogy milyen könnyedén lavíroznak a stílusok között és az is felemelő, hogy ezek a dalok - nyilván a technika, főleg a hangzás fejlődése révén - még mindig milyen frissek tudnak maradni. Ha ma adnák ki őket, akkor is ugyanolyan pozitívan fogadná az ínyenc fülű hallgató, mint annak idején. Ebben teljesen biztos vagyok!

Mint ahogy a turné neve is mutatta: a progresszív korszak dalai, azaz az összetettebb tételek kerültek terítékre a meghirdetett nyolc órás kezdésnél, ahogy a színházakban is szokás, tíz perccel később megkezdett fellépésen - és még volt, aki ilyenkor, dal közben esett be. Naná, hogy ők ültek a sorok közepén! Ejnye...

A nyitány, a Nothing Is Easy volt. Már ekkor a tetőfokára hágott a hangulat - már amennyire ez egy ülőhelyes eseményen lehetséges - és ez egészen a ráadás végéig nem lankadt egy percet sem. Értelemszerűen egy ilyen terjedelmes életműből nehéz kiválasztani azt a tizenpár tételt, ami összefoglalja a zenekar lényegét úgy, hogy a kötelezők se maradjanak ki, de a rendszeres látogatókat is kiszolgálják ínyenc falatokkal. Ian Andersonéknak mégis sikerült. Persze mindig van olyan, amit még meghallgatnánk, de akkor sosem mennének le a deszkákról. Azért vannak olyan együttesek, akinél el tudnánk viselni. Ilyen a Jethro Tull is!

Erre az estére tizenhat dal jutott, a fellépés két órán át tartott, tehát a húsz perces szünetet levéve nettó egy óra és negyven percnyi muzsikát kaptunk az ötöstől. A dalválasztás remek volt, ahogy utaltam is rá az előbb, én még biztos tudtam volna hallgatni legalább egy fél órán át. Persze nem várhatom el, hogy az egyébként még hetvennégy évesen is relatív higanymozgású, folyton jövő-menő, éneklő-fuvolázó-gitározó Ian Anderson ennyit legyen a színpadon, hiszen azért már látni rajta is, hogy csak benne van a korban - még ha jól is tartja magát ahhoz képest. Lehet, hogy a hangja már kissé megkopott, lehet, hogy talán az ének kicsit hangos, fülnek éles keverése is rájátszott, de minden elismerésem az övé! Még egy kis baki is belefért az egyébként tűpontos és a vetítésekkel is teljesen szinkronban lévő estén: a jövőre megjelenő nagylemez, a The Zealot Gene címadóját, mint új dalt majdnem elfelejtette, az utána érkező Pavane-t kezdte el felvezetni. Szerencsére David Goodier észnél volt és gyorsan odalépett a főnökhöz, hogy kijavítsa őt. Emberek vagyunk, na! Egyébként a friss dal is nagyon jól megállta a helyét a szettben (bár ez a "közösségi média, mint a korunk gonosza" téma nekem már inkább megmosolyogtató, mint komoly), e mellé a már kiadott Shoshana Sleepinget is meghallgattam volna. Nem értem, azt miért hagyták le, ha már egyszer már szabadon elérhető.

Amit külön kiemelnék, az az új tag, a tavaly csatlakozott Joe Parrish gitárjátéka. Eszméletlen, hogy milyen szépen, pontosan penget (persze ezen a szinten ez alapkövetelmény) és hogy milyen gyönyörűen szólalt meg a keze alatt a gitár. A tömény, húsos hangzásnak köszönhetően néhol olyan modern prog ízeket kaptak a dalok, hogy öröm volt hallani, érezni. Szó szerint disznó módon dörrentek meg a riffek, így könnyen ki lehetett hallani, néhány később kezdett zenekar honnan szedhette a maga ötleteit, többek között honnan indulhatott a már igen szerteágazó progresszív rock/metal irányzat. A dallistát külön nem elemezném, azt ITT találjátok meg. Nekem nagyon tetszett az összeállítás, csak olyan gyorsan elrepült az este, hogy mire észbe kaptam, már az outroként lejátszott "What A Wonderful World" ment. Egy dal viszont teljesen más szerkezetet kapott a lemezen lévőhöz képest (az előző koncerten már nem emlékszem, így volt-e) és ezt szerintem érdemes megemlíteni: az Aqualung egy konkrétan hangszeres szólókkal megszórt örömzenébe csapott át a ráadás előtt, mindenki megmutatta mit tud, már ha egyáltalán kétségeink lettek volna a tehetségük felől. Meg mintha a többi tételben nem olyanokat villantottak volna, hogy úgy kellett előkeresni az államat.

Mindent összevetve viszont egy zseniális koncert volt ez, kár hogy nem hamarabb fedeztem fel magamnak a Jethro Tullt - de hát már annyi zenekar és annyi impulzus van, lehetetlen mindent követni. Olyan gyorsan elrepült ez a két óra, mintha nem is lett volna, pedig mi volt ott! Vagy mi nem? Ami biztos, hogy egy takkra kiszámolt, mégis tökéletesen élő, a hangszeres játék felsőfokát képviselő tökéletes műsor igen. Egy gyönyörűen hangolt, minden dalra valami egyedi látványt tartalmazó vetítés (bár a Locomotive Breath-nél például maradt a múltkor megismert látványvilág) is. Öt, a technikai tudását tekintve magas szinten lévő zenész. És egy olyan műsor, amit bármikor újra meg tudnék nézni. Még-még-még! Reméljük, lesz még rá lehetőség! Köszönöm a szervezőknek és a zenekarnak is ezt a príma fellépést!

A végére már csak egy, a fellépést tekintve irreleváns kérdés maradt bennem: John O' Hara vajon hazament a győri Concerto után, vagy Magyarországon töltötte azt az egy hetet?