RockStation

Albumsimogató: Queensryche – Promised Land (EMI Records, 1994)

Varázslatos szomorúság

2022. január 02. - moravsky_vrabec

queensryche_lp_1994.jpg

Ha szóba kerül a Queensryche neve, jellemzően két dolog juthat az egyszeri rocker eszébe. Akiknek a pohár inkább félig tele van, heves szívdobogás mellett emlékeznek az Operation: Mindcrime című örökbecsűre. Akiknek félig üres, szomorú legyintéssel gondolnak a csapat újkori mélyrepülésére, ami még mindig nem akar véget érni. Én határozottan az első sokaságba sorolnám magam, most mégis egy másik klasszikust nézünk meg, a Promised Land-et.

A visszatekintő cikknek nincs különösebb apropója, már olyan értelemben, hogy nem jelent meg Promised Land újrakiadás, box set vagy hasonló. Már érlelődött bennem egy ideje, mert fontos lemez, egyben személyes kedvenc is. Így amint elcsitult az év végi lemezdömping, és elfogyott a karácsonyi bramborový salát is, nekiláttam formába önteni.

A Queensryche első tíz éve a lineáris fejlődés iskolapéldája. A 80-as években minden albumukkal egyre nagyobb tömegeket értek el, az Operation: Mindcrime című konceptlemez pedig szélesebb körben is ismertté tette a nevüket – a szakmai elismerésről nem is beszélve. A következő, hard rockosabb,  emészthetőbb Empire jobbkor nem is érkezhetett volna: a közhangulat kedvező volt, az MTV magas rotációban játszotta a rock és dallamos metal klipeket, közte a Silent Lucidity című lassút. Pár év leforgása alatt a zenekar bennfentes favoritból platinalemezes státuszba emelkedett. Még Az utolsó akcióhős című Schwarzenegger-film zenéjéhez is adtak egy dalt. Hogy egy átlag amerikai ki tudta-e betűzni a nevüket akkoriban? Nos, azt nem tudjuk.

És innen hogyan tovább? 1994-ben nem ők voltak az egyetlen zenekar, akik ezt a kérdést feltették maguknak. A média és a divatkövető közönség már új kedvenceket talált; az Empire több, mint hárommillió vásárlója nyilván nem mind műértő progmetálos volt. A siker és a csapat körüli felhajtás nem mindenkire volt jó hatással, és a platinalemez utáni piaci elvárásoktól sem lehetett könnyű elvonatkoztatni. Geoff Tate énekes így emlékezett vissza erre:

Hihetetlenül nehéz időszakban vettük fel a lemezt, miután az Empire album kereskedelmi sikere és a hatalmas turné során más szemszögből tapasztalhattuk meg a világot. Az ilyesmi nagyon is képes megváltoztatni az ember nézőpontját, és határozottan ez történt velem is, tudod, sokkal befelé fordulóbb lettem. Megkérdőjeleztem, miről is szól az élet, miről szól a saját életem, és hogyan tudok alkalmazkodni a teljesen megváltozott körülményekhez.

Most először fordult elő, hogy rés keletkezett a csapat híres egységén, noha ez még nem torkollott tagcserébe. A Seattle-i progmetálosok egy rövidebb szünet után végül művészként és nem üzletemberként cselekedtek: készítettek egy őszinte, szívből jövő lemezt. Elvonultak a nagyvárosból egy vidéki helyszínre (egy szigetre, hogy pontosak legyünk), ahol berendeztek egy ideiglenes stúdiót, és ott készítették el a Promised Land-et.

Hosszú és nyomasztó intro vezeti fel az albumot, a címe (9:28 A.M.) Scott Rockenfield dobos születési időpontjára utal. Ezt a tételt ő rakta össze különféle zörejek és effektek felhasználásával. Az elején EKG sípol, a végén felsír egy újszülött, amibe belemagyarázhatjuk az élet körforgását, az újjászületést, megamitmég. Végül szünet nélkül átfolyik az I Am I-ba, ami hagyományosabb rockdal, legalábbis az ő léptékük szerint. Alig négyperces, Geoff pedig hamar megmutatja, miért tartják a műfaj egyik legnagyobbjának. Jobban odafigyelve csellót és szitárt is hallhatunk benne, mindkettőn Chris játszik. A végén egy szaggatott effektet hallunk, és már következik is a Damaged. Súlyos rocknóta ez is, és híven a műfajhoz több szinten elemezgethetjük. Riff-szóló-refrén rendben (ezen a szinten azért nem meglepő), de már elsőre feltűnik a fojtogató légkör. Aztán ha feltesszük a fülhallgatót, elmerülhetünk a többrétegű vokálban, igazi csemege a dal, miközben talán a „legmetálosabb” a lemezen.

Utána két visszafogott, fél-akusztikus DeGarmo-szerzemény jön, az Out of Mind és a Bridge. Utóbbi az apa-fia relációt boncolgatja, és nem éppen a közös fingóversenyek vagy bringázások kerülnek elő (kinek mi ugrik be ugye). Szokatlanul egyenes a szövege, nincsenek kibogozhatatlan hasonlatok, szépen direktben elhangzik, hogy Apa bizony sosem építette fel azt a hidat közte és a fia közt.

Következik a címadó, egy csaknem nyolcperces szörny. A teljes zenekar közösen jegyzi, és ha az eddigi dalok nyomasztóak voltak, erre nem is tudok jó jelzőt – maradjunk a szörnynél. Ennek már jobban el kell merülni a szövegében, az Ígéret Földje a siker metaforája, és arról szól, milyen áldozatot kell hozni ezért, főként a személyiségfejlődés vagy a régi barátságok oltárán. A felépítése nem hagyományos, olyan, mintha be sem akarna indulni. Végülis van refrénje, de amúgy egy hosszú hangfolyam az egész. Effektek, pittyogások színesítik, a háttérben szaxofon szól, és egy bár zörejeit halljuk. Aztán a zene minden csúcspont nélkül szépen elhalkul, marad a kocsmazaj, aztán lépteket hallunk, majd a természet hangjait: békák brekegnek, sirályok visítanak. Nekem ez még éppen határon belül marad, de lehet, hogy valakinek már kicsit sok lesz a hangeffekt. Megint eljátsszák, hogy szünet nélkül átváltunk a következő dalra, ha nem figyelünk, észre sem vesszük, hiszen a Disconnected is hasonló. Azért ez már olyan szintje a hangulatteremtésnek, vagy úgy általában a zeneszerzésnek, ahova nagyon kevesen érnek fel, jogos a progresszív jelző, bármilyen elcsépelt is lett mára.

Majd egy kicsit enyhítenek a szorításon, három könnyebben emészthető dal jön, végül a Someone Else? képében egy újabb mestermű zárja a lemezt. Nincs hatásvadász effekt, csak a pőre énekhang és egy zongora. Tépelődő, önreflexív szöveg, de a végén mintha megcsillanna a remény: igen, megváltoztam, de már tudom, ki vagyok, és ha kell, többre is képes lehetek. A DeGarmo-Tate szerzőpáros ismét csodát tett, az éneken pedig érezni, hogy belülről jön, Geoff a saját érzéseit tárja fel nekünk.

A rendes játékidő itt véget ér, bár a különféle extra verziókra és újrakiadásokra rámoltak pár bónuszt. Szerintem feleslegesen, nagyon kilógnak a lemez egységéből, mint amikor a kínai újgazdag neonzöld spoilereket rendel a Bentley-re. Úgy kerek ez a 48 perc, ahogy van. Azért elsőre (meg sokadikra is) nagyon más, mint az Empire, vagy a korai lemezeik, nem véletlen, hogy sokan csalódtak. Hiába van meg darabra minden összetevő, az összkép barátságtalan. Nem azért adja nehezen magát, mert annyira bonyolult vagy virtuóz lenne, hanem mert nem mindenki szeretne ennyire mélyre merülni a zenészek érzékeny lelkivilágába. És ha erre nem vagyunk hajlandók, akkor hiányoznak a fogósabb témák, vagy a metálos megközelítés.

qr_band_1994.jpg

A lemez fogadtatása épp ezért felemás lett. Bár utólag már többen értékelik, a megjelenésekor nem minden kritikus rajongta körbe. Ami a számokat illeti, szintén nem egyértelmű a kép. A felfokozott várakozás miatt a megjelenésekor sokan megvásárolták, így egészen a Billboard lista harmadik helyéig jutott. Végül Amerikában összejött a platinalemez (egymillió példány), de a korábbi státuszukat nem tudták megtartani, és a turnét is egy számmal kisebb helyszínekre szervezték.

A klasszikus ötös felállás még egy lemezt készített közösen, ami – bár nem volt rossz – csúnyán elhasalt. Majd Chris DeGarmo gitáros, a zenekar egyik kreatív motorja, nemcsak kilépett, de az egész zenélésnek hátat fordítva civil foglalkozás után nézett, pilóta lett. Habitus függvénye, hogy ez az „igazi” QR végét jelenti-e számunkra, vagy önmagunkat is becsapva abba a néhány jobban sikerült momentumba kapaszkodunk és reménykedünk. Az azóta eltelt bő 20 év összességében dicstelen időszak a zenekar számára, amit tagcserék, pereskedések, méltatlan nyilatkozatok, és – ami a legfontosabb – közepes lemezek fémjeleznek. Miközben korábban senki nem szisszent fel, ha a legnagyobbakkal (Pink Floyd, Dream Theater) együtt emlegették őket. De vannak olyan monolitok, amiket nem kezd ki sem az idő, sem a tudatos rombolás, és a Queensryche azon kevesek közé tartozik, akiknek életművében több is található. Én azt vallom, hogy a Promised Land is ilyen, és bár nem lett akkora klasszikus, mint az Operation: Mindcrime, nem olyan „slágeres,” mint az Empire, és még csak nem is konceptlemez, összességében nem marad el ezektől. Okos, érzékeny, változatos anyag, egy legendás alapcsapat utolsó ötcsillagos (oppardon: ötkoponyás) lemeze. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9016793820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2022.01.02. 12:33:10

Veszettül jó album. Csak a kritikusok seggfejek
Nem is értem, miért várta el S nép meg a sajtó, hogy legyen még egy olyan fullos album, mint az OM?!

Amúgy vagy bő három éve nem tudom:
Kvínszrájh, ~szrics vagy ~szröcs vagy tulajdonképpen hogy is ejtik saját magukat?

Nekem - szerintem már örökre bevésődött a - szrájh.

moravsky_vrabec 2022.01.02. 17:54:30

@gigabursch: Köszi a hozzászólást. Amennyire én tudom, a zenekar neve szójáték, a Queen's Reich (=a királynő birodalma) átírásából született, egyben utalás is a korai időszakuk egyik dalára, a Queen of the Reich-ra. Ennek alapján a helyes kiejtés kb. "kvínsz-rájk"

gigabursch 2022.01.02. 18:56:33

@gigabursch:
A három évtizede...

@moravsky_vrabec:
Köszönöm.
Ezen úgy 1998-ban, mikor megismertem e legelső anyagaikat, akkor elmerengtem, de közelében nem volt senki, aki okosabbak mondhatott volna. Azóta eltelt lassan negyed század...
:-)

2005-ben még itt voltak a PeCsában a Priest előtt. Nagyon jó volt, bár Griff hangját néha lefújta a szél a mikrofonról....

gigabursch 2022.01.02. 18:58:05

@gigabursch:
A hócipőm tele van az Android okostelefon intelligens szójavítás húzásaival...
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum