A dánszentmiklósi Needless 2019-ben látszólag a semmiből robbant be a magyar undergroundba, és minden szakmai fórumon elismerést is arattak. Ha azonban kicsit utána ásunk a zenekar sztorijának, nyomban fény derül rá, hogy a Heresy nem állt minden előzmény nélkül. A Needless ugyanis másfél évtizeddel korábban alakult, tehát alaposan felkészültek a bemutatkozásra, nemcsak a hangszerkezelést, hanem a dalszerzés módját is elsajátították.
Manapság szerzői formában magyar földön, és gyaníthatóan a nagyvilágban máshol is bárki megjelentethet akármit és tetszés szerint nagylemezként fel is címkézheti azt. A mai újoncok jelentős hányadánál ismeretlen fogalom a demózás, azonnal a lemezes zenekarok táborában akarnak tetszelegni, hogy azután néhány éven belül nyomtalanul eltűnve hasonszőrű és ugyanilyen mentalitású zenekarok lépjenek a helyükre. Forczek Ádámék nem így gondolkodnak, ők szellemiségben ugyan az old school vonalra esküsznek, minden más téren azonban naprakészek.
A tudatos, pejoratív értelemben lassú építkezés viszont meghozta a gyümölcsét, a hazai szakma – már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről - tehát nyomban rá is kattant a Heresy-re. A szerzői kiadás persze nem tett csodákat és nem hozott átütő közönségsikert, de itthon azért sikerült kilépniük a meglehetősen szűkre szabott death metal undergroundból. A Needless tehát már a Heresy lemeznél készen volt.
A srácok a folytatást sem kapkodták el, az előzetesekkel ráadásul – engem legalábbis - teljesen összezavartak. Itt természetesen a Horváth Martina (ex-Niburta, Thy Catafalque, The Answer Lies In The Black Void, stb.) vendégeskedésével készült Planet Oblivion dalra gondolok, melynek kis túlzással semmi köze sincs a Heresy zenei vonalához. Ádám jóvoltából már a megjelenés előtt volt szerencsém meghallgatni a The Cosmic Cauldront, a korongon viszont továbbra sem azt hallottam, amire a Heresy ismeretében készültem.
Az ötös nem a könnyebb utat választotta, nem mentek rá tudatosan a refrénekre, a dallamos gitárjátékra, hanem a progresszívebb irányba fordultak. Önmagában az a tény is jelzésértékű, hogy a friss anyag épp húsz perccel hosszabb, mint a debüt volt. A záró Transgalactic – mely egy hétnyi folyamatos hallgatás óta is a favoritom - a tíz percet is meghaladja, annyi minden történik benne, hogy még most is újabbnál újabb dolgokra kapom fel a fejemet.
A leírtak alapján akár úgy is tűnhetne, hogy a Needless zenészei egy órányi hangszeres bemutatót rögzítettek, de ez távolról sincs így. Dalokról beszélünk. Ha csak az első nyolc nótát nézem, a menetidő alig haladja meg a Heresy lemezét, a két utolsó tétel viszont olyan kitekintés, mely felülírja az előzményeket és ezeket nincs is értelme semmilyen elődhöz sem hasonlítani. A sci-fi koncepcióból eredően lehet persze citálni a Voivod, a Nocturnus, illetve a Vektor neveket, vagy akár a 2009-es Gama Bomb lemez borítóképét is, de zeneileg egyik sem passzol a Needless világához. A külsőségek is maximálisan rendben vannak, ahogy a múlt héten megjelent interjúban is kitárgyaltuk Ádámmal, a front és booklet egyes dalszövegekhez csatolt képei is arról tanúskodnak, hogy a zenekar figyelme minden apró részletre kiterjedt.
Ha jobban belegondolok, a Tormentor, az Ektomorf és a Thy Catafalque után épp itt van már az ideje annak, hogy egy újabb hazai formáció is nevet szerezzen magának a nemzetközi porondon. Remélem, hogy a dán kiadónál most jó kezekbe került a banda, és következő nekifutásra akár egy még komolyabb szerződés is összejöhet nekik! A zenekar mindent megtett ennek érdekében, a többi már nem rajtuk áll.
Január elején balgaság lenne kijelenteni, hogy az év legjobb hazai lemezéhez van szerencsénk, azt viszont bátran állíthatom, hogy jövő ilyenkor is az első öt között fogjuk emlegetni a The Cosmic Cauldront, ha a 2022-es évjáratú magyar albumok kerülnek majd szóba.
