Bosszantó mikor gondosan összerakom a rendes éves toplistámat aztán “lapzárta” után becsúszik még egy lemez, ami borítja szépen a sorrendet. Persze ez csak ilyen kamu puffogás, a jó zene jöhet bármikor, a lelkem tengerében dúló vad hullámokat meg kisimíthatom egy lemezajánlóval, amiben jól körbenyalom a későn érkezőt. Szóval az idei első, a tavalyi utolsó amit alapos megfontolást követően a dobogó harmadik fokára helyeznék, szorosan a Tomahawk Tonic Immobility-ja mellé, osztozva a bronzérmen.
Töredelmesen bevallom, hogy a Failure munkásságát nem ismerem behatóan és bár felületes módon korábban már bele-bele füleltem az életműbe (a 96-os Fantastic Planet rémlik kizárólag a borító alapján), nagy benyomást nem tettek rám. Pedig pont azt a fajta grunge/space/alter rock keveréket tolják, amitől rendes esetben kifolyik a nyálam, de náluk valahogy nem találtam olyan kapaszkodót, ami behatóbb ismerkedésre sarkallt volna, ám a Wild Type Droid végül csak megtörte a jeget. Egyrészt sajnálom, hogy csak most érett be nálam a banda, másrészt mostantól már lelkesebben ásom vissza magam a diszkográfiában, amely az 1990-es indulás óta 6 lemezt ölel fel. A több mint ígéretes kezdeti évek lendületét (Steve Albinivel összebütykölt debüt, turné a Tool társaságában, Lollapalooza headliner a kieső Korn helyett) a 97-es feloszlás törte meg, ami után csak 2013-ban tértek vissza a srácok és úgy tűnik, hogy a svung újra megvan, hiszen a Wild Type Droid a harmadik lemez az újra összeállás óta.
Még tartozom magamnak azzal, hogy alaposabban megismerkedem a korábbi albumokkal, azt viszont már most ki merem jelenteni, hogy a WTD sokkal prog-rockosabb az elődökhöz mérten. A lemezindító Water with Handsbe én kapásból belehallom Peter Gabriel vagy akár Gary Numan dolgait, amibe szépen illeszkedik Ken Andrews gitáros-énekes Becket idéző orgánuma (és dallamai), de persze ez nem azt jelenti, hogy itt most a Genesis nyomja a Losert 40 percen keresztül. Ugyan hasonlóan ismerős hangokból és hangulatokból építkezik a teljes lemez, a srácok olyan ízléssel pakolgatják egymásra a rétegeket, hogy nehéz egyértelműen bárki máshoz mérni a muzsikájukat.
A Headstand fémes poszt-rock belassulása, a bólogatós Submarines, a Porcupine Tree világában kalandozó Bring Back the Sound, a lebegős Undecided, vagy a már-már drone-osan komótos Bad Translation ugyanúgy megtalálja a helyét a lemezen mint mondjuk a Half Moon, ami akár egy Beatles nóta is lehetne (a 2018-as lemezüket záró The Pineal Electorate is egy ilyen Lennon-McCartney ízű szerzemény, illetve mindkét nótában Greg Edwards basszer dalolászik, így vélhetően ő az ügyeletes gombász a csapatban).
Mivel Ken Andrews nemcsak a Failure frontembereként, de hangmérnöki, illetve produceri minőségben is tevékenykedik (Tenacious D, Chris Cornell, Stone Temple Pilots, Nine Inch Nails, stb.) a Wild Type Droidon személyesen igazgatta a potmétereket (a basszusgitárt meg is tolta rendesen, de az sose baj), szóval a hangzásra nem lehet panasz, hasít rendesen.
Teljesen felesleges azzal dekázgatni, hogy hol lenne most a Failure, ha 97-ben nem balhéznak össze a tagok, milyen zenét játszanának és kinek, sokkal lényegesebb, hogy ez a remek lemez most elkészült, hogy itt jól szétkúrja az év végi toplistámat, aminek én kifejezetten örülök.
