RockStation

Magnum: The Monster Roars (Steamhammer, 2022)

Veretes bácsizene

2022. január 26. - moravsky_vrabec

magnummonsterroars.jpg

Az új év első komolyabb megjelenése a Magnum aktuális anyaga volt – legalábbis számomra. A brit hard rock egyik alapintézménye átlag kétévente jelentkezik új lemezzel, és ezen a világjárvány kedvéért sem változtattak. Leírni is tereh, a The Monster Roars már a huszonkettedik a sorban. De mit is rejt ez a borzalmas borító?

A Magnum munkássága a sok tagcsere ellenére is állandóságot képvisel, ugyanis Bob Catley énekes és Tony Clarkin gitáros a kezdetek óta együtt dolgoznak, az meg nem tegnap volt, hanem éppen 50 éve (újságírósan: félszáz esztendeje). Nem várható, hogy majd éppen most fogják újragombolni a kabátot, egy új lemez izgalmát náluk inkább az adja, hogyan sikerült a dalszerzés, milyen fogós témákat tudtak ez alkalommal összehozni.

Hadd rugózzak még a borítón egy kicsit. Mondhatjuk persze, hogy manapság, amikor alig vásárolnak a népek lemezeket, a borító szerepe másodlagos, de én nem így látom. Előszöris: a bakelit divatosabb, mint valaha, és ez az erdei manó, vagy goblin, vagy miafene 31,4 x 31,4 centiméteren nem a legvonzóbb. A digitális fogyasztók se járnak jobban: én például egy hete úgy járok-kelek a városban, hogy ez mereszti rám a szemét az autó kijelzőjéről. Ha leadtam a cikket, egy darabig csak Minniva dalokat hallgatok majd, vagy megvárom, míg Elizabeth Olsen lemezt ad ki, hehe. A címe (jelentése: a szörnyeteg üvölt) minimum félrevezető, nincs itt semmi olyasmi, ami megemelné a pulzusunkat. Finom, nyugis hard rock az ajánlat, sok-sok billentyűvel színesítve. Rick Benton már hetedik éve szolgál a fedélzeten, és szépen ellátják tennivalóval, ráadásul nincs is eldugva a szólama a keverésben.

Hallgassuk csak meg a nyitódalt, ami a címadó is egyben. Bob Catley éneke mellett a zongora a főszereplő, a gitár szinte csak színez, legalábbis az elején. Később, a dal közepén egy hosszabb, szinte dúdolható gitárszóló billenti helyre az egyensúlyt. Végül egy korrekt, önmagukhoz képest húzós, lendületes dal kerekedik belőle, emlékezetes refrénnel. Úgy tippelem, ez lesz majd a koncertkezdő, ha végre bejelentik a többször elhalasztott turnét.

A kettes Remember hasonló jellegű, a középtempónál kicsivel gyorsabb, lendületesebb dal. Ebben már több minden történik, végül 5 percnél is hosszabbra nyúlik. Jellemzően hosszúak a dalok, szépen kijátsszák a témákat, a tucatnyi tétel csaknem egyórányi játékidőt ad ki – nem sietünk.

Az All You Believe In egész harapós riffel indít, végül egy monumentális dallá terebélyesedik. Nekem az Avantasia ugrott be róla, nekik vannak ilyen nagyívű szerzeményeik. Csak amíg a német kollégák egy ilyen témát legalább negyedórásra nyújtottak volna, a britek elegánsan megálltak 5 percnél. Jól tették, a lemez egyik kiemelkedő dala lett az All You Believe In. Egyszerűen csak szép, a dallama felemelő, szinte ünnepélyes.

Az I Won’t Let You Down már ismerős lehet korábbról. Bár nem okoz csalódást (uff), én azért nem ezt emeltem volna ki a felvezető kampányban. Ebben a gitár a főszereplő, és a bennem lakozó tufarocker szinte könyörög egy harapósabb riffért vagy vastagabb megszólalásért. De ilyenről szó sem lehet, vadóc hard rockot, de főként zsíros riffeket ne itt keressünk.

A következő The Present Not the Past is hasonló mederben csordogál, és éppen amikor leülne a hangulat, érkezik a No Steppin’ Stones. Az elején közönségzaj (nyilván archív), majd fúvósok szólalnak meg, húz az egész, szinte táncolható. A lábunkkal doboljuk az ütemet, a refrén másodikra már ismerős, nekem ez a másik csúcspont. A szintén brit Thunder ugrik be róla, ez a dal az ő műsorukba is beférne. Ha tetszett, hallgasd meg a lemez vége felé a The Day After the Night Before-t is, akár az ikertestvére is lehetne.

Le is ment az album fele, nézzük a B-oldalt! Ahogy Hadházi László humorista is mondta: azon vannak a szarabb számok. Nos, igaza van, kicsit leül a hangulat a második felére. A That Freedom Word gitáros bevezetője remekül szól, de maga a dal nem igazán karakteres. A fennmaradó nóták közül a fura szintihangzással induló Your Blood Is Violence emlékezetes még, a többi már valahogy összefolyik. Régisulis módon nem slágerekben, hanem egész lemezben gondolkodnak, ami dicséretes, mégis sok ebből egy óra: a végére a dalok az egészségesnél jobban kezdenek hasonlítani egymásra.

Ami még szintén dicséretes, az a hangzás. Az egy gitár miatt eleve levegős, mégis telt, egészséges. Bár Tony Clarkin gitáros volt a producer, bőven engedett teret a többieknek is. Amikor viszont szólózik, külön élvezet hallgatni, a gitárjáték a Magnum egyik erős oldala. Bob Catley éneke már ennyire nem nyűgözött le. Tudom, hogy élő legenda, de itt valahogy biztonsági játékot játszik. Becsülendő, hogy nincs agyoneffektezve meg visszhangosítva, cserébe valahogy fakó, színtelen lett. Rendben, 74 éves, és ahhoz képest remek, de ugye az „ahhoz képest” virágnyelven azt jelenti, hogy annyira azért mégsem.   

magnum_band2021.jpg

Ha röviden kellene összegezni, mit gondolok a The Monster Roars lemezről, gondban lennék. Egész héten ingadoztam, hogy akkor ez most nemes, veretes hard rock, vagy lagymatag bácsizene? Végül arra jutottam, hogy mindkettő igaz rá. Nem feltétlenül nekem való, de elismerem az erényeit. A cikk címe sem gúnyolódás akar lenni, csak az villant be, hogy ha egyszer egy apám-korú valaki azzal jönne, hogy ez a rock-izé nem más, csak csörömpölés meg ordibálás, bezzeg az Illés meg a Bitliszek, akkor ezt mutatnám meg neki, hogy tessék, nem úgy van az.

Én valószínűleg nemigen fogom újra elővenni – ha már brit hard rock, az én szívemhez a Thunder áll legközelebb. Ők két gitárral nyomják, Danny Bowes hangja pedig nagyságrendekkel több kakaót tartalmaz. Aki viszont Magnum-rajongó, bátran próbálkozzon, a hozzáértők szerint a 2001-es újrakezdés óta ez a legerősebb albumuk. Aki pedig nagy Magnum-rajongó, ráúszhat a limitált box set-re is, amin további három bónusz szerepel: egy eddig kiadatlan dal, valamint a Sweets for My Sweet és a Days of No Trust új verziói. Azonban ha az asszony csak havi 3 lemezt enged vásárolni, talán várjunk még – meg aztán a borító is milyen már.

 35kop.png

Utóirat: tessék értékelni, hogy megálltam, és nem sütöttem el valami büntető szóviccet a hasonló nevű jégkrémmel – pedig nagy volt a kísértés…

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2016822502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum