RockStation

Öt az egyben

Rövid ítélet az Amberjack, a Halocraft, az Ivan & The Parazol, a Midnight Danger és a Psychoprism új lemezeiről

2022. január 27. - rattlehead18

5in1.PNG

A múlt héten megkezdett gondolatsor folytatásaként következzen további öt olyan lemez, melyek ugyan kivétel nélkül tavalyi megjelenések, de a friss kiadványok szempontjából holtszezonnak tekinthető éveleji időszakban sem késő ismerkedni velük. 

AMBERJACK - HIGH ROAD (METREZ Management, 2021)

amberjack_high_road_spotify.jpg

A fővárosi Amberjack a Storm című bemutatkozó korong után négy évvel, ősz folyamán jelentkezett a High Road címet kapott folytatással. A mai Amberjack akár egy új zenekarnak is tekinthető, hiszen Láng Vince énekes körül az elmúlt időszakban a teljes csapat lecserélődött. Az egykor a Kőbányai Zenei Stúdió hallgatói által összehozott zenekar épp annyira érzi a vidéki amerikai rockzenét, mint amennyire a lemez címe, vagy a borítókép sejtetni engedi ezt. A srácok hellyel-közzel abban a ma már minden további nélkül kortalannak minősíthető muzsikában utaznak, amit itthon ilyen minőségben jószerivel csak az Asphalt Horsemen, a The Trousers és az Ozone Mama képvisel. Egyébként az utóbbi zenekar gitárosa, Gábor András volt a High Road producere is.

Vincéék muzsikája az aszfalt lovasaival ellentétben kevésbé viseli magán a southern rock hatásokat –a fenti hármasból leginkább az Ozone Mama világához állnak közel- , de persze ilyen jellegű megmozdulásaik is akadnak (lásd pl.: Tears In My Eyes). Ebben a közegben a legnagyobb buktató a megfelelő énekhang megléte/hiánya mellett a közép-európai akcentus lehet(ne). Az Amberjack esetében egyikben sincs hiba, hiszen Vince zsigerből érzi ezt a jobb jelző hiányában country rockos világot, a témáinak pedig nincs magyaros utóízük. A zenekar másik nagy erőssége pedig a hangszerelésben rejlik. A nagyszámú vendégsereg bevonásával készült dalokban díszítő jelleggel a Hammond-hangszínek (pl.: Backstabs & Heartaches, illetve a klipesített Seven Times) mellett a When You Smile-ban további rendhagyó billentyűs témák is felütik a fejüket, Lava Queen képében pedig egy lendületes téma zárja a félórás korongot. A High Road a rossz helyen, jó időben tipikus esete. Itthon ugyanis a tengerentúli állapotokkal ellentétben csak maroknyi tábora van ennek a muzsikának, annak ellenére is, hogy az utóbbi két évtized nemzetközi rockzenéje egyértelműen a retróról szól.

 

HALOCRAFT - CHAINS FOR THE SEA (Self Released, 2021)

halocraft.jpg

A görögök a kilencvenes évek derekán a black metalban jeleskedtek, majd egy évtizeddel később a heavy/power és a melodikus death vonalon követeltek maguknak helyet az európai színtéren. A jelenkor pedig úgy tűnik, hogy többé-kevésbé a post rockról szól náluk. Tavaly többek között a Khirki debütáló albuma, illetve a Halocraft második korongja érdemelt kiemelt figyelmet a post/prog/stoner/miegyéb lemezek végtelennek tetsző áradatában. Még az előbbiek a helyi népzenéből is merítenek, stoneres hatásaik vannak és vokális muzsikában utaznak, addig a Halocraft magának alakított ki egy speciális világot, melyet tartalommal döntően instrumentális, stoner jegyeket teljességgel nélkülöző muzsikával töltenek meg. A rendhagyó koncepció két központi alakja a mesék visszatérő állatfigurái, a róka és a nyúl karakterei.

A görögök az összes külsőséget a mesebeli lényeknek rendelték alá, legyen szó akár az első lemezük borítójáról, akár a művésznevekről, akár pedig a színpadi gúnyákról. Kétségtelen, hogy ezek önmagukban is felhívják a figyelmet a négyesre, a zene azonban a körítéstől függetlenül is megállja a helyét. A Chains For The Sea a Halocraft második nagylemeze, mely az egyébként kiválóan sikerült A Mother To Scare Away The Darkness előzménytörténetét hivatott elmesélni. A háromnegyed órás korong ezúttal tíz tételben, nagyrészt szavak nélkül áramlik, a hangok tengeréből pedig a hallgató maga írhatja a saját meséjét. Kellemes, lebegős dallamok utaztatnak, melyek nélkülözik az extremitás valamennyi formáját. A friss korongot annak ellenére is rockosabbnak érzem, hogy alkalmanként (pl. In Orbit) gépi ütemek is felütik a fejüket. Újdonságként a She Speaks Of Starsban még énekdallamok is szerepelnek. Ismerkedésnek a szerintem hajszálnyival erősebb bemutatkozó anyagot ajánlom, de a Chains For The Sea is komoly munka.

 

IVAN & THE PARAZOL: BUDAI POP (Modernial Records, 2021)

ivan_the_parazol_budai.jpg

Vitáris Ivánékat korábban nevezték már a budai gimnazisták kedvenc zenekarának, illetve sokszor hasonlították őket a hatvanas évek Rolling Stones-ához is. A tavalyi lemez címe és borítója ötletes fricska ezekre. A Budai Pop igazából fővárosi beat, a borítón lévő szájak mennyiségével pedig most alaposan rálicitáltak Mick Jaggerékre. Az ötödik lemez alapvető újdonsága, hogy magyar nyelvű dalok léptek a korábbi –szinte kizárólagosan- angol nyelvű szövegek helyébe. A másik lényegi fejlemény, hogy Beke István billentyűs és Tarnai János basszusgitáros távoztak a fedélzetről. Parazolék Springer Márton igazolását követően négyesben folytatják. A külföldi beat alapvetések közé már korábban is beszivárogtak az Illés, LGT hatások, melyek a magyar nyelvű szövegek révén talán most egy fokkal nyilvánvalóbbak is lettek.

A Van aki úgy szeret című szerzeményben például az időgép a pszichedelikus billentyűtéma ellenére is jóval korábbra, a sanzonok időszakába lett programozva. A Ha változnál-ban érzek egy árnyalatnyi Creedence Clearwater Revival-t is, bár elképzelhető, hogy másnak ez fel sem fog tűnni. A Mik ezek a hangok pedig angol szöveggel akár a korai lemezeiken is helyet kaphatott volna. Zeneileg ezúttal talán a Sötét a legbátrabban kísérletező szerzemény, azzal a stoner/post rock gitártémával. Ivánnak sikerült kikerülnie a kliséket és bátran felvállalható magyar szövegekkel előállnia, de remélem, hogy a jövőben lesz még szerencsém angol nyelvű Parazol nótákhoz is!

 

MIDNIGHT DANGER - NIGHTS AT LAKE MILSEN (NewRetroWave, 2021)

midnight_danger.jpg

Tegyünk egy kisebb kitekintést a rockzenén túlra is! Még például a Beast In Black a metal irányából, addig a Midnight Danger a pop, jelen esetben a synthwave felől bontja a műfajokat elválasztó falakat. Az utóbbi formáció nem végez ugyan aknamunkát a falbontás terén, de a törekvés így is tetten érhető. A Midnight Danger név mögött egy stockholmi muzsikus áll, aki a megjelenése alapján akár egy skandináv sleaze csapat gitárosa is lehetne. A Nights At Lake Milsen pedig már a harmadik terjedelmesebb kiadvány a Midnight Danger logója alatt. A hat plusz két tételes hanganyag a maga harmincnyolc percével egy hosszabb EP. A lényeg viszont nem ez, hanem inkább az szorul magyarázatra, hogy mit keres ezeken a hasábokon ez a muzsika.

Nos, a közreműködők neve talán eloszlathatja a jogosan felmerült kérdőjeleket. Egyrészt kapásból két nótában, pontosabban a Terror By Night két verziójában is tiszteletét teszi az Angra főnöke, Rafael Bittencourt, másrészt egy-egy további dalban vendégeskedik Kane Roberts (Alice Cooper), Sonia Anubis (Crypta) és Martin Sweet (Crashdiet). A Crazy Lixx Danny Rexonja pedig a korong egyetlen énekes szerzeményében vokálozik. Ja, és még egy adalék, a borító jobb felső csücske meg olyan, mintha a Trouble: Simple Mind Condition-jének grafikája köszönne vissza róla. A mérleg nyelve természetesen a közreműködők és a feltehetően a véletlen számlájára írható grafikai párhuzam ellenére is a synthwave irányába billen el, így az éjszakai kalandozást a Milsen-tónál csak a bátrabb, a műfaji kategóriákon fizikai fájdalom érzete nélkül átlépni képes rocker kollégáknak javaslom!

 

PSYCHOPRISM - R.I.S.E. (Pure Steel Records, 2021)

psychoprism.jpg

A zenekar neve, a logó, illetve a fronton szereplő grafika alapján egy göteborgi típusú melodikus death metal lemezre készültem. A tippem totálisan félrement, mivel a New Jersey-ből érkezett ötös olyan melodikus, neoklasszikus jegyekkel dúsan átitatott progresszív power metalban utazik, ami a nyolcvanas évek második felében volt sosem létező népszerűsége csúcsán, és a másodvirágzását az ezredforduló környékén élte. A R.I.S.E. egyéb iránt az idén tízesztendős zenekar második lemeze, melyről az előző mondatban lényegében mindent le is írtam.

A legnagyobb talány velük kapcsolatban a jövő hónapban már az ötvenet betöltő Jess Rittgers énekes, akiről; pontosabban, akitől eddig semmit sem hallottam. Ha a mindig segítségül hívható enciklopédia nem téved, emberünknek a Psychoprism előtti időkből semmilyen zenei múltja sincs… Talány, hogy hol rejtőzött eddig egy ilyen kaliberű vokalista, aki hibátlanul hozza a nyolcvanas évekbeli John Arch-féle énektémákat kb. az Awaken The Guardian lemez idejéből. A Fates Warning és a korai Queensryche mellett a billentyűs részek révén érzem a csúcskorszakos Children Of Bodom és a Cradle Of Filth hatását is, de a Psychoprism esetében csak nagyítóval találunk gégemetszett vokálokat. Bár a közel hetven perces menetidővel kissé túllőttek az ideális kereteken, a R.I.S.E. ennek ellenére az a fajta lemez, ami a fentieken kívül elégedettséggel töltheti el a Symphony X táborát, illetve az olyan elfeledett csapatok híveit is, mint a Jacob’s Dream vagy a Divine Regale.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9216824324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum