A Kissin’ Dynamite valahogy nem hajlandó tudomásul venni, hogy már nem 1988-at írunk – és milyen jól van ez így. A 15 éve működő német formáció továbbra is a KISS-Poison recept szerinti aréna rockban utazik, és az idei lemezük mindössze egyetlen meglepetést tartogat: azt, hogy milyen jó lett.
Réges-régen, amikor még nem tudtuk, mi az az avokádó (a Megadeth-rajongók azóta egy életre megtanulták, hehe), kölcsönkaptam egy kazettát. Az A-oldalára az első, a B-oldalra a második Poison albumot másolták, akkor és ott kezdődött a zenerajongásom. Néhány évtizeddel és ki tudja hányszáz lemezzel később még mindig kedves a szívemnek ez a zsáner, amit hívtak már glam metalnak, aréna rocknak és még ki tudja, minek. Ma már kevésbé divatos, és sokat formálódott is az idők során, ezért külön örültem, amikor közelebbi ismeretséget köthettem a Kissin’ Dynamite zenéjével. A műfaj legnagyobb nevei – bár még nem nyugdíjazták magukat – új lemezek helyett inkább a nosztalgiát monetizálják, de lám, van utánpótlás, ráadásul onnan érkezik, ahonnan legkevésbé vártuk, Baden-Württemberg tartományból.
Az archívumunk szerint utoljára 10 éve volt komolyabb cikk a zenekarról, ezért engedjetek meg egy rövid bevezetőt. Sokakhoz hasonlóan ők is középsulis hobbizenekarként kezdték, majd lépésről lépésre fejlődtek. A baráti társaságot sikerült egyben tartani, miközben lassan a sikerek is elérték őket. Az előző albumuk már a német top 10-et is megjárta, az idei Not the End of the Road pedig már a Napalm Records gondozásában jelent meg. Johannes Braun már gyerekként feltűnt egy tévés tehetségkutató műsorban, és már akkor is metált énekelt, végül második lett. A zenekar nevét egy AC/DC dal után kapta: a história szerint épp a néven agyaltak, amikor egyiküknek megszólalt a telefonja, és a Kissin’ Dynamite volt a csengőhang. Jobb ötlet nem lévén, ez lett a név – mondjuk még mindig jobb, mint a Sunn O))), nem igaz?
Ha már sikerült ilyen frappáns bandanevet találni, én a helyükben elgondolkodtam volna egy-egy művésznéven a zenészek számára is. Egy Nikki Sixx-ről vagy C.C. DeVille-ről könnyen elhisszük, hogy minden este másik medencés partin szívják a kokaint a félmeztelen Playboy-modellek hasáról. De ha valakit Johannes Braunnak hívnak, nehezebb elképzelni, hogy az „ami mozog, azt megdugjuk, ami nem, azt felszippantjuk” örök mottója vezérli útján. Annyi baj legyen, ha a külsőségek nem is idézik a 80-as évek harsányságát, azért pár flakon hajlakk el-elfogyogat a csapat háza táján.
Hagyjuk is a külcsínt, és tegyünk úgy, mint a Michelin-inspektorok az étteremben: nézzük csak azt, ami a tányérra kerül! A glam metal ugyanis, ha félretesszük a látványt, a fogós, slágeres dalokról szól. Nos, itt gurít nagyot a Kissin’ Dynamite, így tényleg nem szükséges vakítani. A Not the End of the Road egy olyan lemez, amelynek csaknem minden dala hibátlan. Semmi üresjárat, és – külön köszönet – nem is húzták a végtelenségig. Én sem nyújtom tovább a bevezetőt, nézzük a dalokat!
Mindenféle intrót mellőzve egyből belecsapnak, és leszállítják a lemez egyik legerősebb momentumát a címadó képében. A Not the End of the Road egy zuhany alatt éneklős rocksláger, semmivel sem marad el a Talk Dirty to Me vagy a Livin’ on a Prayer klasszikusoktól. A hibátlan dal mellé egy látványos videóklip is készült, repülőgép, driftelő autó, jócsaj – van benne minden, és a produkció is minőségi. Túl azon, hogy kellemes néznivaló, értékeljük, hogy külön áldoztak erre. Ha már a videókról van szó, összesen négyet forgattak eddig, gazdag a csomag.
Miután legalább háromszor visszatekertük a nyitódalt, a What Goes Up-pal folytatódhat az ismerkedés. Nem akkora bomba, mint az előző, de a dallamtapadás ennél is garantált. Videó is jár hozzá: medencés villa, cicababák – ezt se Ózdon forgatták. Itt emeljük ki Johannes énekét: erőteljes, mindent tud, amit a műfaj megkövetel, és még német akcentusa sincs. A kezdeti lendület a negyedik dalnál törik meg, a Good Life több tekintetben is kilóg a lemezről. Számos vendég is szerepel benne, a legismertebb Charlotte Wessels, a néhai Delain énekesnője. Bár valamilyen jótékonysági célt támogatnak vele, maga a dal egy We Are the World-szerű, együtt-tapsikolós rettenet. A kiművelt hallgató csak azért nem ugratja, hogy hadd termelje ki azt a pár tized eurócentet, ami a lejátszás után majd remélhetőleg jó helyre kerül.
Ők is érezhették, hogy valamit tenni kell, mert mindjárt 4 bomba következik egymás után. A Yoko Ono – bár magas labda lenne – nem özv. Lennonné asszonnyal gúnyolódik, direkt utánanéztem. Sokan gondolják úgy, hogy nevezett hölgy felbukkanása jelentette a Beatles végét, és bár ebben most nem osztunk igazságot, a névből metafora lett. Itt is egy olyan leányzót jelöl, aki csak bajt hoz magával, és minden elcsesződik amerre csak felbukkan. A lemez szövegei egyébként igazán változatosak, minőség tekintetében is. Vannak a motiváló-lelkesítők, a szimpla csajozósak, aztán néhány meglepően elgondolkodtató is akad, a kedvencem mégis a No One Dies a Virgin. Ez egészen pontosan arról szól, hogy senki nem hal meg szűzen, mert végül az élet úgyis jól megb*sz minket.
Ki kell emelnem még további két dalt, ha már ennyire bővelkedünk a csúcspontokban. A Coming Home félúton van a lassú és a nemlassú jelleg között, az erőssége a hangulatteremtés. Nemcsak karakteres refrénje van (ami gyakorlatilag bármelyik dalról elmondható), de képes megérinteni a hallgatót, különösen, ha hozzám hasonlóan emigrációban tengődik. Ha csak két dalt hallgatsz meg a lemezről, a címadó mellett ez legyen a másik.
A Defeat It a Bon Jovi fénykorát idézi, középtempós, indulószerű téma. Mondanám, hogy olyan, mint a You Give Love a Bad Name, de igazából a következő Voodoo Spell még olyanabb. Még a pergő hangja is őket idézi, odafigyeltek a részletekre. A hangzás a műfajon belül élvonalbeli – úgy értve, hogy nyilván túlvezérelt pofaletépésért ne itt kopogtassunk. De van alja, van teste, a dobok pedig kifejezetten kellemesek. A hangmérnöki és produceri feladatokat maga Johannes látta el (produkciós vállalkozása van, más bandáknak is bedolgozik), majd a kész anyagot Jacob Hansen csodahangmérnök varázsolta meg egy kicsit. Sokszor reklamálunk a futószalagon érkező egyen-hardrock bandák egyen-hangzásán (rád nézek, Frontiers kiadó), nos, ez most nem olyan. A lemezt a Scars zárja, egy akusztikus lassú, ami szerintem szerkesztési hiba, én eldugtam volna valahol a közepén, vagy inkább lehagyom. Ez van, ha ennyire jó a többi dal, a kötelező akusztikus cucc elmarad tőlük. Hagyjuk is, annál hamarabb lehet újraindítani.
A címben olvasható kérdést egy barátom tette fel egy üzenetben, miután megosztottam vele az új lemez érkezésének hírét. A válasz rá egyértelmű és örömteli igen. Az arculat hajszálnyit visszafogottabb, de a lényeg, a dalok mindenkit meggyőznek, aki szereti a hajmetált. Ha te is úgy érzed, hogy a Poison 30 éve nem csinált jó zenét, a Bon Jovi önmaga árnyéka, a KISS pedig már csak a logózott ajándéktárgyakról szól, hallgasd meg a Kissin’ Dynamite lemezt!
