RockStation

ARCHAIC - THE ENDGAME PROTOCOL (H-Music, 2021.)

Nemzetközi léptékek

2022. február 25. - rattlehead18

archaic_the_endgame.jpg

A veteránok érdemeit nem elvitatva, fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy az Archaic jelenleg a legnagyobb reménység a hazai thrash metalban. Gyorsan tegyük azonban hozzá, hogy ennek ellenére egy közel húszéves zenekarról van szó. Ez a bizonyos reménység státusz egyébként sem újkeletű dolog a budapesti srácok esetében, hiszen már a múlt ködébe vesző első lemezt is egy külföldi kiadó karolta fel.

A Time Has Come To Envy The Dead után viszont sajnos hosszú időre jegelve lett a történet. A Püski László gitáros és Szabó Csaba Zoltán dobos alkotta duó azonban 2017-re újraépítette a csapatot. A második korong pedig a műfaji tradíciókat tiszteletben tartva egy vérbeli huszonegyedik századbeli thrash csapás volt. A stílus amerikai, azaz Bay Area-beli irányvonalára építkező How Much Blood… lemez idején olyan kortárs csapatokkal éreztem rokonságot, mint a Dew-Scented, a Lazarus A.D. vagy a Carnal Forge. Az újságmellékletes terjesztés révén pedig olyan szemellenzős veterán thrasherek is felkapták a fejüket a budapesti négyes muzsikájára, akik alapból előítéletekkel viseltetnek a magyar szcéna iránt, rosszabb esetben szimplán kerülik a hazai zenekarokat.

archaic_2022.jpg

Nemcsak az itthoni közönség, hanem a magyar szakma is a korong mellé állt, illetve mindezek tetejében még ott volt az a bizonyos Wackenes kaland is. A reménység státuszból azonban sajnos ezzel a lemezzel sem sikerült tartósan kilépni. A két alapember ugyanis újra levezényelhette a kényszerű tagcseréket. A legfrissebb igazolás Horváth István basszusgitáros lett, akivel duplán jól jártak, hiszen nemcsak a négyhúrosért felelt, hanem a friss lemez hangmérnökeként is letette a névjegyét. A zenekart 2018-tól gitárosként erősítő Erdélyi Péter pedig a korábbi zenekaraihoz (Megazetor, Ad Astra) hasonlóan az Archaic soraiban is odaállt a mikrofon mögé. A fővárosi thrashereknél tehát hasonló a képlet, mint három évtizede volt az Annihilator háza táján, vagyis három lemez, három énekes, ám még Jeff Waters a harmadik Set The World On Fire koronggal a dallamok irányába mozdult el, addig Püski Laciék jottányit sem eresztettek a gyeplőn, sőt.

A mai időkre reflektáló címmel felvértezett The Endgame Protocol esetében legalábbis nem tapasztalom az ellágyulás tüneteit. Az újfent Sallai Péter borítóképe mögé csomagolt lemez ugyanis egy hol fékevesztett, hol pedig kifejezetten modern thrash anyag lett. A második korongot kicsit hosszúnak éreztem a közel ötven perces menetidejével, most viszont sikerült tömörebben fogalmazni, olyannyira, hogy a tíz dal épp negyven perc alatt maradt. Ebből a fajta muzsikából pedig számomra még ma is ez az ideális lemezhossz. A záró Until We Fade kivételével minden szerzemény lényegre törően lett formába öntve. Nincsenek felesleges sallangok.

Az intro szerepét betöltő rádiós hangkollázs után egy hosszabb hangszeres felvezetőt (No One Knows) követően robban a velős The Truth. Az Exodus/Testament iskola riffelésével támadó nóta az eddigi legrövidebb Archaic szerzemény. A Slayer-módra eltekert gitárszóló csak fokozza a végkifejletet. A Behind című tételben érződnek a modern, azaz a The Haunted-alapú thrash hatásai is. Peti vokáljait külön ki kell emelnem, a gitáros/énekes nemcsak a tipikus acsarkodásokat hozza, hanem énekel is. Azért is volt jó húzás a mikrofon mögé állítani, mert nem az old school thrash közegből érkezett, hanem előzőleg progresszív metalt énekelt (Ad Astra), illetve technikás death metalra is vokálozott (lásd: Megazetor). Ezekből eredően pedig nem ragaszkodik szolgaian a jól bejáratott thrashes hangszínekhez. A The Subliminal a felvezető dobjaival akár egy thrash induló is lehetne, de egy perc után padlógázra kapcsol, majd oda-vissza váltogatja a fejrázásra ingerlő tempókat a rövidebb begyorsulásokkal. A Jeff Loomisra (ex-Nevermore, Arch Enemy) hajazó szóló meg az egyik legjobb megmozdulás a korongon. A nagyobb lélegzetű Lines egy masszív riffekre felhúzott málházósabb tétel. A Withstanding pedig az a fajta thrash, ami a legközelebb áll a szívemhez, lendületes, szerkezetében az utóbbi évek Kreator lemezeit idéző dal ez, Csaba könyörületet nem ismerő dobolásával, sokszínű vokálokkal megtámogatva. A lassabban építkező A Cold Embrace a címéhez illően egy visszafogottabb darab, a From The Undying tempósabb riffjein a Destruction befolyását is érzem. A sokrétű címadót követő záró darab pedig egy vérbeli lemezvégi tétel, ahol van tere a szolidabb kísérletezgetésnek is.

A How Much Blood… és a Wackenes sztori ismeretében nem mondok újat azzal, hogy a The Endgame Protocol feljogosítja alkotóit arra, hogy nemzetközi léptékben gondolkodjanak, ehhez pedig úgy tűnik, hogy most adott egy életképes felállás is. Ha közeli jövőben rendeződnek a világ dolgai, nincs más hátra, mint a kitartó koncertezés. A lemez a márciusi HammerWorld magazin CD mellékleteként különösebb erőlködés nélkül lesz begyűjthető, a fanatikusok részére pedig ott a digipak verzió is.

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8717765730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2022.02.26. 08:24:38

Nem vagyok nagy trasher, nem ismertem korábban. De ez a két dal ami a cikkben van, tetszik. Gondolom ahogy a cikk is írja, a trashoz képest "dallamos" énektémák (progmetálos előélet) miatt.

Szilárd Vitovszki 2022.03.15. 10:46:58

Ez a lemezborító valami zseniális!
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum